A magányosan sétáló macska

Csutka vagyok, szalmaláng,

unom kompromisszumom.

Győzködhetsz, de alku nincs,

erőm elosztogatom,

mert láttam már pár tévutat,

hova jut a sok jutalomért

éhes vámpír koldusmártír, 

kik lopott kereszteket

cipelnek hátukon.

Hogy gyógyítsak másokat,

ha magamat sem tudom?

Ez a kérdés lüktet fejemben,

miután múltam szinte

rendbe tettem,

de még hiányzik

az utolsó szikra,

hogy tavaszodjon ki

ez a szilaj nimfa,

ki megújholdni vágyik,

mielőtt elsorvad a nyárig,

mert adni addiktív,

ha egy himnusz hív,

mit szenteknek írtak,

kik vizet prédikáltak

és vizet ittak.

De hogy őszinte legyek,

bennem is izzik

ez a homogenitás,

de az én kenyerem még

bort prédikálás

és borivás.

A borítás könyvemen

áttetsző pergamen.

Sorai suttognak

titkokat és derűt,

min már most

borulunk, derülünk,

és mit ha készen álltok,

együtt megfejtünk.

Gyertek hát, szendék és ripacsok,

kérdezni üdvös,

legyetek pimaszok,

mert így ismerszik meg,

mit rejtenek a viharok,

mikért szégyelled magad,

pedig ha alászállsz,

láthatod,

tiszta forrásból fakad.

Nem vagyunk

se gyerekek, se betegek.

Nem engedek a hangoknak,

kik két végén égetnek.

A válasz, mit keresek,

ott rejlik bennetek.

Megőrzöm lángomat

a jövőért – és értetek.

Egy eseménytelen esten

jobb híján 

provokatív önsajnálat

vermébe estem.

Felrakom újra a régi lemezt

akkor is, ha már erjed,

és levet ereszt.

Hogy megsejtsd, mi bánt,

tudnod kell, én voltam

szétloccsant fagyid,

majd kettétört cigarettád.

Megsirattál, aztán ott hagytál.

Tovább léptél, elvitt az ár.

És nincs az a táltos gyomor,

mit ne feküdne meg a nyomor,

mibe ringattam magam.

Óh egek, mily büszkén,

mily jogtalan…!

Seggen csap az önsorsrontás

pajkosan, hogy most már elég.

Ne legyek már ilyen veréb.

Én kötöttem alkumat,

így én ismerem a kiskapukat,

és ha nem találok kiutat,

lebontom magát, a kutat.

Már vonz a halál ritmusa,

az ideg optimizmusa.

Rohansz, nem tudsz reggelizni,

éhgyomorra jobb cigizni.

Légy inszomnia-tagadó,

az alvás gyengéknek való.

Bőröd alatt jár a hideg,

nem fekszik ez mindenkinek.

Ha nincs gerinced, ráz a láz,

de nem leszek, ki megaláz.

Az időm véges tengerén

égek, hevülök hét végén.

Sovány vigaszt dobtok elém,

fülem süket, nyelem epém.

Vágtat szívem, veszett kerék,

elvesztettem múzsám kegyét,

mert nem tart lépést senki sem

a megveszekedett velem.

Ha elvesztem a ritmusom,

a hétköznapom megunom,

maradnék egy jellemtelen,

holdnak üvöltő esztelen

falkájából kivert kutya,

kinek nincsen célja, ura,

csak magában bízhat egyre,

hogy egy nap felér a hegyre,

hol összeér minden folyó,

hol különcnek lenni baró,

hol csak száll a széllel szárnyam,

kit elhagytam, megtaláltam,

átölel, ki megköpdösött,

mert a kötelékünk örök,

és minden szabad, nincs muszáj,

körbeér, összeforr, mi fáj,

és már látom szemetekben,

értitek, mi bennem rebben,

és nem lennék már eretnek,

nem beszélnénk külön nyelvet,

és lecsatolnám az órám,

táncolnék a magam módján,

meghallva a közös ritmust,

elhagyva az unott ciklust,

mi csak magába harapó

farkát védő klisé kígyó.

Ezt így látva el is hiszem,

hogy visszatér az égiszem,

ha fájdalmam meghaladva

vergődöm egy tiszta partra,

esetlen, mint sebzett veréb,

én tennék egy lépést feléd,

nem csak várnék fals vigaszra,

belépnék az ősviharba,

és ha újrateremthetném,

ihletemet nem kergetném,

csak megfontoltan, csak hetykén

kacagnám és szeretgetném

kétballábas embereszmém,

mi még nem hegy, már nem verem:

Én értetek, ti meg velem.

 Eddig egy istennek

voltam hű papja,

ki vakon szolgál.

Gyanús mester, 

ki nem ostoroz,

ha korbácshoz szoktál.

Cinkosan kacsint,

mikor olykor még

összerándulok.

Hátba vereget,

és fennhangon kikér

még egy kör rumot.

A siker egy ponton

hűtlen társam lett,

mint pimasz cseléd.

Vagy zsarnok voltam,

és a kongó otthon

okozta szóbeszéd

kapott szárnyra,

hogy kerülje a múzsa,

aki kopott és gyáva

kilépni a megszokott körből,

amiből minden élő

veszettül dörömböl,

de nem hallja meg senki,

mert kurjongatva

ugyanazt a dobot veri:

rajta rajta,

csak azé lesz a Valhalla,

aki kipréseli a lét,

akinek porhintés a lét,

aki békében is harcos,

és sikító csigolyái

iránt megvető és karcos…

Unom már.

Ez a helyzet.

Ha volt már rajtad

hasonló fegyverzet,

tudod, mily mámorító gúnya,

mi azelőtt összezúz,

hogy rálépnél az útra,

hova csak az teheti be lábát,

ki nem vágta le szárnyát,

mi ellentétet gyújt.

Keress inkább egyensúlyt.

A jó mester

nem foszt meg

sem örömtől,

sem kudarctól.

A jó mester

nem riad meg

indulattól.

A jó mester

látja lelked,

ha te magad

épp elfeledted,

miféle tűz táplál,

és kitart,

ha oly próbák jönnek,

mitől más meghátrál.

Hogy új mesterem

jutalom-e vagy büntetés,

arra az én eszem még kevés,

de egyben biztos vagyok:

szolgálom és szeretem,

mit örökül hagyott.

Bocsáss meg, eddig

jól tűrtem szomjam.

Kerestem vigaszt

jógában, borban.

Hogy rögeszmém vagy,

nem állítottam,

de már ébren is

rólad álmodtam.

Kiben bízhatok,

ha hírem kétes,

pedig hű vagyok,

de szenvedélyes?

Fele se tréfa,

hogy egy a remény:

mit ténynek hisznek,

csak torz vélemény.

Ne csak fogadd el,

szeresd az embert!

Formáld jellemed,

mit beléd nevelt.

Arcon csap apám,

vér íze számon,

hogy ne feledjem,

mindez csak álom.

Valóság lesz majd,

ha saját kézzel

széttöröm tükröm,

mi most vezérel.

Mióta ismerlek,

nem zavar, ha bőrig ázom.

Félelem és fagy

nem hatol át ruhámon,

mert fűt, mit

hinni sem reméltem.

Eddig.

Hogy kővéváltak

egyszer csak

páncélukat levedlik.

Hogy kezet nyújt,

kinek nem áll érdekében.

Hogy lehet hinni

elfeledett erényben.

Hogy van, ki akkor is

tartja érted hátát,

ha ki ismer, rég

meghátrált.

Sokszor elhittem,

mit a vásznon láttam,

álmaimon lépkedtem,

majd eltanyáltam.

Inkább legyek whiskey,

mit hosszan érleltek.

Nagy szavak helyett

sok kisebb tett.

Inkább legyek mécses,

kis lánggal égő,

mint hamis izzó,

minek fénye sértő,

és meztelenre vetkőztet

koraszülött álmot.

Fogadd el a fényt, 

én is kaptam a lángot.

S bár még nem látom,

ki vagy,

lépj rá utadra!

Bízz a jövőben,

és vigyázz magadra!

 Lassítva fordul,

a kockás ingem levetem.

Megosztom és uralom

minden egyes szellemem.

Hóhér vagyok,

és még én akasztok.

Enyém a gyeplő,

át nem adhatom,

mert nem bírná el

költő alkatom.

Csak bámulom

a rohanó felhőket,

ahogy nyúlnak csápjai

a mostoha ősznek,

ahogy szaggatva közelít

lomha talpon járva,

s bárhová bújnék,

úgyis megtalálna.

Fény és árnyék

kontrasztja még tán

sose volt ily éles.

A borotvaél

egyre szűkül,

és én vagyok a vétkes.

Ékes bizonyíték

lehet egy rossz lelet.

Nem tudsz semmiről,

én akartam így.

Nem hiányzik neked

egy határozott idejű frigy.

Arcodra kedvenc

kandúrmosolyom terül,

míg a perc kolibrije

hátrafelé repül.

Nyelvem hegyén

hintázik a tény,

mit most inkább

az ágyunk alá rejtek.

Ketten vagyunk egyek.

Te légy a gondtalan öröm,

mert már megszoktam,

hogy én vagyok,

ki ismerem ördögöm,

és két végén égetem.

Köpök rád, félelem!

Ha jön az özönvíz

vagy tűz marka

kaparintana meg,

kacagok akkorát,

hogy a föld is megremeg,

és tudom, ha

megtalálnának

pár száz év múlva,

ott lelnének téged is,

leletkezem fogva.

Vízesés veled

ez a belülről rév,

kívülről szilaj élet.

Folyama tisztít,

fátyla eltakar,

hegyezve nyílélet,

mi démonainkhoz kell.

 A faun táncol,

mert nimfa énekel.

Gyors, gyors, lassú,

izzik a padló

keringőnk alatt.

Mint évek, telnek hetek,

elhullt az illúzió,

a lényeg maradt.

Egy örök fesztivál

szívünkbe költözött,

ahogy itt sétáltunk

leendő emlékek között.

Mikrokozmosz percek

dobbanó jelentéssel

gyűltek körénk,

mert olyan tűz

körül lenni jó,

minek lángja szabad,

de éppoly átható,

ha nem is azonnal

veszed észre,

hogy már füledbe mászott,

s felvitt az égbe.

Lazíts, ifjú Pán!

Álmaid még terhesek tán

önnön elvárásaiddal,

de már nem

ejtenek csapdába.

Összeadhat minket

Elvis, a punk apáca,

akkor is szabad maradsz,

mert a játék nem az a harc,

ahol alulmaradsz.

És senki nem veheti el

szemed melegét.

Kockás takaród

óvó menedék.

Tisztító lángja

felemel és beburkol,

mert tudom, mit a tűz előtt fogadtam,

örökre,

és nem csak rólunk szól.

 Előttem már sokan

botladoztak köddel ölelt úton.

Engem nem rémiszt meg,

ha megesik, hogy árokba bukom.

Néha övez botrány,

de higgy nekem: soha nem élvezem.

Olykor tűzbe nyúlok,

egyszer repülök, néha vétkezem.

Vigasz magam előtt,

hogy talán nem is való hiába,

tanulok más bőrén,

és egyszer majd nem lépek hibába.

Mert a medvecsapda

régóta figyeg csonka lábamon,

s még titkon remélem,

ha meg nem gyógyul, amputálhatom.

De menni, égni kell,

és a teher lehet útravaló.

Lassan oszlik a bú,

lassan nyílt tengerre ér a hajó,

s a kalóz legénység

szíve eggyé ég, mert alábecsült

minket már mindenki,

ki álmában halt, s kit kényelem szült.

Csócsálta már magány

csendre, békére süket fülemet.

Jöjjön egy új lemez,

legtöbb vágyam lemeztelenedett,

és a kacér szirén

végre rájöhet, hogy inkább múzsa,

ha elég kitartó,

s határai gerincét meghúzza.

Nem vagyok medúza,

hogy a szívedet kővé dermesszem.

Elhagyom szigetem,

mert elvonulnék, de nem tehetem.

Nem vagyok egyedül,

de senki nem teszi meg helyettem.

A lánc része vagyok,

szálka vagyok a közös keresztben.

 J-hez