A magányosan sétáló macska

Micsoda nyár volt!
Magamra öltöttem
a magány köpenyét,
és csak néztem, űztem
a tűz körül táncoló
árnyékok léptét.

Kívülről furcsa lehet,
hogy ez a sok gyerek
hogy lehet ennyire… egész.
Együtt bármire kész
ez a sok lökött,
kiket megrágott az élet,
azután kiköpött.
Szinte felnőttek már.
Pedig nem sok idő telt,
mióta ez a pár suhanc
egymás tükrében
magára lelt.
És azonnal túl is nőtt
rajtunk víziónk.
Egy célt szolgál
józan eszünk
és intuíciónk.
Közös a fogkefe
és közös a bögre,
munkánk gyümölcse
és hangtalan böjtje.
Sok műnek vagyunk
már most alkotója,
pedig mind más istennek
vagyunk helytartója.
Összeállt erőinből az erőd,
mint egy erdő,
ami oly forrás köré nőtt,
minek vizét védeni kell,
mint egy magot,
minek kell még kis idő,
mielőtt kikel.
Itt lehetsz bátor,
mert véd az inkubátor,
de ne felejtsd el,
hogy az álmunk,
hogy ezt a képet
oly vidékre vigyük el,
hol nincsenek színek,
ahol nincs bizalom
hol öncélúak a rímek,
és önkényes a hatalom,
mert nem hunyhatunk szemet afelett,
hogy mi bennünk van,
érték lehet.
Hisz már sokszor kiderült,
hogy mi démon volt számunkra,
a falka életében
épp az volt a megoldás kulcsa.

Szívemből meredő
rozsdás szögek
szálltak most inamba.
Itt az idő,
hogy én verjek be egyet,
mikor inkább vigaszra
hajlanék, s nem kibasznék
veled, kinek az eszmék
fontosabbak, mint
bármilyen mentség.
Ó, ha belém látnál!
Ó, ha beléd látnék!
Talán nem lennék ellenség,
legfeljebb eszköz,
s nem lennénk többé
láncolva cölöphöz,
mit most úgy hívunk,
idő és tér.
Elmentél.
Fájdalmad éget.
Pedig most azt hiszed,
nem ismerlek téged,
de tévedsz.
Ismerlek, mint magamat.
Ismerlek, mint felhúzott falat,
mint csonthéjban váró,
alvó, sziporkázó gyermeket.
Megrendült, volt-nincs bizalmad,
akadályt nem ismerő akarat
nem ismeretlen nekem.
S ha addig élek is,
bizonyítom, hogy méltó
helyen nyugszanak titkaid
óvó kezemben.

Nem kérdés, mit akarok.
Ha ismernék szívem,
bólogatnának a nagyok,
de most be kell érnem
bizalommal és szelíd közönnyel,
mert mind tudjuk,
hiába bizonygatnánk foggal-körömmel,
egy ügyvédünk van csak: az idő.
Ő igazolja, mi ábránd s mi előrevivő.
Akkor is, ha sorsunk meg vagyon írva,
s fentről már tisztán látszik életünk hídja,
mely kis kuckónkból
a láthatatlanba visz.
Igen. Még ködben ülök,
de tisztul a kép bennem,
és már látszik az Akropolisz
hibákra fogékony szívemben.
De belefáradtam, hogy csak várjak,
teret engedni az egyetlen hibának,
hogy nem merek lépni, mikor lépni kell,
rettegni attól, hogy a siker
nem karikacsapásra jön.
Jöjj hát kétely, jöjj hát közöny!
Kinőttem börtönöd.
Az egyetlen örömöd,
mi sakkban tartott,
a kényelem –
csak illúzió-selyem.
De már nem vagyok hernyó.
Nem vagyok báb,
nem kell a béklyó,
hogy megbénítson a félelem,
hogy röppályámnak talán
nem adtok igazat.
Csókolj meg, múzsa,
mert ma áttöröm a papírfalat.

Lóg az eső,
meg a jövő lába.
A hazaút flessében
még simogatlak révülten,
esetlen.
Felkérlek egy táncra,
hacsak nem riaszt,
hogy nadrágot hordok
némely esetben.
Szemed hirtelen
komolyra vált,
suttogsz magadnak
korai szavakat.
Pattintok egy tréfát,
hogy a szikra ne eméssze fel
szívemben az epedő,
koravén madarat.
Arcon csap elemi erő,
ahogy kiteríted lapod.
Miért oly meglepő,
hogy egy másik életben
ugyanazt a leckét kapod?
Én is hordozok még
tehetetlen rímeket,
hogy a csendben
ne legyek magányos.
Nos, most azon igyekszem,
hogy tisztítsam az eget,
mert a füst a szememben
már nem igazságos.
Engem vár a zárda,
míg a gyógyírt keresem.
Te bújj reverendába,
hogy a gyász rád se
csapjon le hirtelen.
Az eső úton van,
ha sürgeted, ha nem,
és sosem késik.
Mágiája átható
kóbormacskaszem,
hogy felhőszakadjon
a betanult tévhit.

Fülledt és züllött
utakon nyilván gyalog
lettem tök baljós.
Kell a farkasbőr,
és bocsi, hogy nem vagyok
kétdimenziós.
Most kell a dráma?
Legyek elérhetetlen
dáma, te drága?
Sérthetetlenül,
ugyanazt a monoton
strófát mantrázva
kibelezhetném
elvem, mit sok seben át
vérrel szereztem.
Nem volt és nem lesz
köztünk olyan, mit szívem
meggyónna versben.
Kételyt lélegez
ki merni képtelen, de
ki bölcs, az keres.
Látom, ki vagy bent,
és hidd el, francnak sem kell
a tökéletes.
Elidőzünk pár
marcangoló kérdésen –
ez a védjegyem.
Nem állítottam,
hogy könnyű színre vinni
ficam-életem.
De ígérhetem,
ha kitart a türelmed,
nem lesz több játszma,
és ez a nimfa
majd játszva vezet tiszta,
szép alvilágba.

Borostyánba zárt
analóg percek várnak
ezüstoldatot,
hogy lehessenek
majd örökkön örökké
halhatatlanok.
Napfénymosolyok
és egy grimasz fűszere
kacsint kortalan.
Űzött napokon
lángként emlékeztető
ezüstfonalam.
Ködből derengő
kis lidércfény, pislogva
a múltba repít,
s szelíd kezével
mostoha emlékekre
szép fátylat terít.

Megbűvölt éjjel
lopva nimfákat néztem –
épp fésülködtek.
Rendet teremtve,
cinkosan szólva csengett
sok pajkos öltet.
Túl sok volt a bor,
mi kiszakított komor
hétköznapomból,
de nem volt elég,
hogy feledjem a zenét,
épp teliholdkor.
Feltámadt porból
pár elhamvasztott emlék:
tüzesek, lágyak.
Sok illanó kép,
pillák, faunok, szendén
rebbenő szárnyak.
Róva utcákat
várom, hogy leperegjen
minden homokszem,
s kockafordultán
tán felégetem bábom,
a csigaházat.

Kérned sem kellett,
beálltunk vígan,
mert így van rendjén.
Tiéd a kardom,
tiéd az íjam,
meg az én fejszém.
Mélyre merültünk
alvilágunkba
azon az estén.
Felét ismerem
feleannyira,
pedig szeretném.
Nem sértünk törvényt,
mert törvényszerű:
megtörténhetett,
így meg is történt.
Láb alá kaptuk
a titkos ösvényt.
Ha elsodródunk,
gondolatotok
akkor is enyém,
mert szövetségünk
örök, s erősebb,
mint bármilyen fém.
Se tér, se idő,
se férfi, se nő
nem állhat közénk.
Sors pókfonala
szőtt láthatatlan
szerződést körénk.
Mi itt történik,
az itt is marad,
vajúdásunkon
átvezet az ész,
ölel szeretet,
tüzel akarat.
Jégben némán áll,
tűzön átsétál
komoly, szép fiad.
Éjjel sem riad,
őrségben vigad,
mert a legrosszabb,
ha fává válna,
minek mozogni,
esni kelni kell.
Álmomban csend van.
Már nem harcolunk
az elemekkel.
Bátyánk a vihar,
nővérünk a szél,
nénénk a tenger.
Tanítónk a tél,
cinkosunk a nyár,
titkot súg az éj,
esély a reggel.
S ha felvirradna,
hogy magához hív
a labirintus,
fogjuk a kezed,
leszünk a fonal,
míg az új ciklus
méltó véget ér.
Öleld kebledre
páni félelmed,
mint bizonyságot,
hogy a zord ösvény
titokban fehér.
A próba végén
nincs választásunk:
két él, de egy cél,
tartjuk a hátunk.
Részünk a sötét,
de győzhet a fény,
és a kezedben
fáklyává válunk.

Ölelj át szellő,
vidd el a bánatom.
Vidd el haragom,
ha van benned irgalom.
Kietlen tájakon
otthonra leltem már.
Múltam romjain
széles a láthatár.

Szórd szerteszét
tettem hamvait:
a megbánás tán kikelti
szándékom magvait.
Karolj belém Hádész,
ragadj most magaddal,
mielőtt gáncsolnám,
ki építeni akar.

Megvan az ideje,
s helye a káosznak,
de addig őrzöm,
kik békésen álmodnak.
Engem úgyis kísért
s éberen tart nappal,
kit álmomban megöltem
fuldokló iszonyattal.

Jöjjön most hát,
minek jönnie kell.
Nyílt lapokkal,
mosott kezekkel
hajtom fejem öledbe.
Nyilammal védem,
ki utadon a célhoz
vétlen követne.

Irigylem és szeretem,
ki érzi az illatod.
Kapni már nem, de adni
még oly sokat adhatok.
Ölelj át szellő,
vidd el a kétségem,
hadd lássam én is
a táncot az égen!

Hadd lássam, kik bátran
néztek a végzet szemébe,
s növesztettek szárnyat
vágyaikért cserébe.
Fogadj magadhoz,
hisz mi egyszer porrá égett,
még ott is megkegyelmez,
visszatér az élet.