Most egyedül kezdem.
Nincs, ki követ vet rám.
Mostan néma csendben
keresem a mantrám.
Terhet cipelve,
fűszálakon járva tudom,
hol botlottam el,
s hol keltem szárnyra.
Borítsa fátyol
az elmúlt éveket,
hol vajúdott a jó.
Ideje búcsúzni,
vár a hajó.
Templomom az erdő,
körül vesznek szellemek.
Lepke-felhő jelzi,
nem vagyok szörnyeteg.
Csak egy fuvola hangja
szakajtja meg a csendet,
s hulló levelek.
Mezítláb megyek,
követem emlékedet.
Templomomba temetem
reményeim, hátha
új élet terem
az avar alatt nyárra.
Mértékre lelve –
a föld fia nem fél.
Ár ellen evezve –
a víz fia nem fél.
Mennydörög szüntelen –
a szél fia nem fél.
Jogos a küzdelem –
a tűz fia nem fél.
S ha vakok gáncsolnák utunk,
nevetve kiáltjuk:
Jöjjenek csak! Jöjjenek!
Úgyis megcsináljuk.
Wagner Alma versei