Jött a hübrisz megint
húsz év tapasztalat
sem volt szent
mikor egyet füttyent
és a lába elé omlok
kacéran, hanyatt homlok
ha én nem vagyok résen
hát Ő igen
már neki táncolok
neki szól a kacaj
feledem ki vagyok
mert Ő az egyetlen
kinek nem kellek…
De ahogy nézlek
már megvan az árnyék
már tudom hová teszlek
és láthatom, én kis ledér
szőke skalpod mit sem ér
megjelöltelek nyilammal
most már vágtathatok
szabadon
lobogó hajjal
és már tudom
hogy elképzelem
magam karodban
csak azért van
mert a szív hatalmas
és sokféleképp dobban
az éjszaka mélyén
az ősök fénye
rám ragyog
és senki nem rettent
ha a földem a tét
mert óriások közt járhatok.
Mítoszunk
Próbáltak már
skatulyába tenni,
levágni ujjat, sarkat,
hogy kiderüljön,
milyen alkat vagyok,
milyen palackba zártak.
Valóban számít,
melyik kasztban
élhetem meg,
mire szánt a Sors.
Melyik csillagzat kent fel,
kiktől különbözöm,
de fontosabb, hogy
kikkel vagyok azonos.
Kevesebbet érek,
ha mindenkihez illek,
én, elfajzott korcs?
Vagy még nem született
meg a végső rend,
hol nincs Taigetosz?
S ha látnánk
egy bölcs szemével,
vajon nem küzdenénk-e
foggal-körömmel,
hogy mindenki
odaférjen a kúthoz?
Telnek a századok.
Egy élet kevés,
de ha jön
a megmérettetés,
együtt felelünk,
és keskeny az út.
Elmondhatjuk-e,
hogy átéltük a csodát,
és volt köztünk olyan,
aki kiszabadult?
Szikra
Harcos korban bolond,
ki nem forgat fegyvert.
Ki már kapott
igazságtalan pofont,
tudja, mi a küldetés,
s hogy a béke útja
sokféle lehet –
van, ki szóval fegyelmez,
de a legnemesebb,
ha a tekinteted
teremt harmóniát.
És ha bosszúért kiált
ezer áldozat,
merj azzá lenni,
ki csak Egyet támogat,
ki a sötétségbe fényt hoz.
De mégis ki vagy Te,
hogy igazságot ossz?
Ha már nincs célod,
ifjú titán,
ha a hiányzó láncszemként
látod magad,
ki összefog,
és lelkedhez nem tapad
becsvágy és kényelem –
lehetsz a szükséges elem.
Láthatatlan híd lehetsz,
ha a vihar hozzáedz
a csendhez.
S meglásd:
a világ egy nap
igazodik majd
a belső rendhez.
Odüsszeusz
Talán most rettegsz,
hogy váraink ledőlnek,
pedig nem szalmából épült
egyik sem.
Talán most rettegsz,
hogy egy nap elárul
ez a cinkos szem.
Pedig nem esett folt,
a Fényhozó nem
törvényen kívüli volt,
nem kiskapun sompolygó
kobold szellem,
hanem titán.
S ha Ő nem riadt vissza,
hogy bebizonyítsa,
az isteni szikra
nem csak rombol, s hogy
megérdemeljük e kincset,
mi is elhihetnénk,
hogy egy napon
összekovácsolhat minket.
Holnapra úgysem marad
belőlünk más,
csak ihlet.
Aludj hát!
Álmodj tüzet,
táncoló emberek képét,
álmodj egyensúlyt
és álmodj békét,
hogy már látod az út végét,
s hogy a hegyen,
fellegek között
nincs bosszú és nincs viszály.
A visszaút hosszú, ám
alhatsz bátran, hisz
néma sziréné ez a száj.
Hüpatia
Boszorkány vagyok talán
babonás szemedben.
Pedig hidd el,
Jézus nem az egyetlen,
ki értünk élt, értünk halt.
Neked hited
megkérdőjelezned
nem szabad.
Nekem muszáj
csillagok közt járva
keresnem az igazat.
Mert talán mások
epedve várják,
hogy a Földön
győzzön a jó.
Az emberiség
lusta tanuló.
Ellipszis pályán
tökéletlenül száguldó,
karanténba zárt
űrhajó vagyunk,
hol a szenvedés motivál.
De tudom, felvirrad a nap,
mikor a Te kínod
nekem is fáj.
S ha az a nap eljő,
akkor eggyé olvadhatunk,
ha még nem késő.
Addig is, Te zavart gyermek:
szavaidért,
tetteidért
a mi Atyánk
bocsásson meg Neked.