A magányosan sétáló macska

Látom magam,
kopott szavam
lepergett, mint az eső.
Voltam hajdan
sivatagban
célt sóvárgó dögevő.
Várt az égbolt,
de kirabolt
engem már, hogy elhagytál.
Áporodott,
elhanyagolt
múltam függő cérnaszál.
Elpengetem
rendszertelen
dalom, így tiltakozom.
Alighanem
veszett lelkem,
mert már nem csüng szavadon.
Csak portyázok,
mint a bárdok,
két hang közt a csend vagyok.
Ha rám szálltok,
kóbor átkok –
sárkányokkal szánthatok.

S mondd, ki lenne oly bölcs,
hogy uralkodni merjen
élet és halál felett?
Csak az égiek tudják,
ki mire rendeltetett.
Ki sejtheti, milyen talentumot
rejtenek a rongyok?
Egy biztos: ki békére vágyik,
az érdemel szobrot.
A zsarnok szemében
veszélyes, ki népszerű.
A vér íze kinek édes,
kinek keserű.
Én teszem, mit tennem kell,
mit a becsület követel.
Ha kell, ölök sebesen,
megosztom takaróm,
felezem kenyerem.
Elég a lég tüdőmben,
enyém a légió hite,
kiknek a harc híre
gyógyír a sebeire.
Enyém két erős karom,
de érted röpül a bárd.
A te dolgod, hogy harcunk
megideologizáld.
Hív a dicsőség, felharsan a jel,
mit életünkben teszünk,
a túlvilágon visszhangot ver.
Tartsd a sort és maradj velem!
Ma eldől sorsunk
ezen átkozott helyen.
Kívánj erőt, s erényt!
Már várnak, kik szeretnek.
Ha még élsz, úgy van terve,
s van humora az isteneknek.
Közel a diadal,
a hajnal alkonyba hajlott.
Sok az ismerős tetem,
de még több,
ki forgatja a kardot.
Győzelmünk fényes,
jövőnk izzik reménnyel,
épp mint a ló, mi ott vágtat
lángoló sörénnyel.
Megcselekedtük, mit megkövetelt.
Add ki a békénk, a megérdemelt
mélykék eget, az otthon illatát,
a szabadságlevelet.
Arra visz e kóbor út,
merre vívnak háborút,
de az én utam
hazavezet.
Kérded, miért vonz az eke
egy hajdan volt hadvezért?
A port könnyebb lemosni,
mint a vért.
Mind küzdöttünk egy álomért,
mi oly törékeny volt, hogy róla
csak suttogni lehetett.
Ma már életerős, jár e gyermek.
Te látod a szívem, császárom.
Tudod, merre húz.
Légy még apánk, ne búcsúzz!
A lemondás szava fanyar ízt hoz.
A szolgálat szele megacéloz:
maradok eszközöd,
hangod, szemed, arcod,
éltetem az álmod,
emelem a pajzsot,
leszek, ha kéred
politikus és harcos,
mert mi a rajnak jó,
a méhnek is hasznos.

* avagy a slam a lélek tükre

Nem hagy nyugodni egy érzet,
hogy miket meséltek, megtörténtek.
Addig feszítettük a húrt,
táncoltunk pengeélen,
hogy viszonyunk más lényekkel
lepkeszárny-törékeny.
Már amelyik él,
s nem végezte máglyán
vagy terítéken.
Ha kapnék még egy esélyt,
engedélyt kérnék,
mielőtt hátára ülök,
hogy begyógyítsam sebét,
mit becsvágyunk ütött.
Tapad a kezünkhöz
megannyi kiontott élet,
pedig lovunk nélkül
csak részei vagyunk az egésznek.
Tudja ezt megannyi lélek,
kinek szárnyát szegte egy kísérlet.
Álmomban még kísértenek
kentaur-emlékek.
Ahogy a szél a hajamba kap,
érzem lábam alatt a talajt,
torz testem szilárd alap,
hogy zenévé bűvöljem a zajt.
A csillagok alatt
szívem százszor is megszakadt,
ha egy kicsi életet
felfaltak a kételyek.
De mikor egy ifjú üstökös
látta, mi a közös,
s tudott repülni szárnyak nélkül,
együtt kerestük a forrást,
küzdöttünk testvérül.
Sosem voltam oly tiszta, eleven.
Ehhez mérten mi a szerelem?
És miért nem elég nekünk az ég,
az őszinte és végtelen?
Miért mondja a ráció,
hogy szükséges operáció,
hogy állat-énem lenyessem?
Tisztul a lelked tükre,
ha még van is benne gerenda.
Hidd el, sebedben a tüske
csak az a keresztfa,
mit addig cipelsz,
míg megtagadod részed,
míg a halállal dacolva
vérét szívod az egésznek.
És csak tűr a természet,
hátha fia hazatér, felébred.
S míg be nem ismered,
hogy minden tetted
szövi a mesénket,
addig jussod illúzió,
átokverte fél-élet.

Aláfestő: https://youtu.be/_ngOPO2DNNs

Vihar után, bőrig ázva
gondolsz-e a halálra?
Hulló levélörvényben,
magasban, majd lent a mélyben
gyerekszívvel összegyűlünk.
Vidáman, de némán tűrünk,
sorsunk felől az ítélhet,
kit már megrágott az élet.
Világot megváltva
tagadhat a büszkeség,
de tudja minden árva,
hogy egy nap elragad,
felbomlik a szövetség.
Egy világban, mi csak a miénk,
mormolnánk sok titkos igét,
hogy porladjon, mi bomlasztó,
és kinyíljon a pinceajtó.
Ott az idő kizökken,
dal csendül az erdőnkben,
és a forrás látni enged,
mi rejlik mélyen, benned.
A világban, mit álmodtál,
csókolnám, mit titkolnál,
mert tudnám, miről szól a dal,
előbb kudarc, aztán diadal.
Együtt úsznánk bűvölten
napfényben és mézsörben,
s innen, hol lehet játszani,
csak ítélet ránthat ki.
A döntést klisé tükrözte,
úgyse illenénk össze,
higgyünk csak a példának:
a mérleg két végén
minden metszés képzelgés,
minden emlék káprázat.
Kik az ég útján járnának,
senki meg nem ingathat,
mert ők csupán két,
egymás nyomát követő
tengelycsillagzat.

Erre a dalra született: https://www.youtube.com/watch?v=NyZvWBFbIRw

Hamuszín, megfakult képek,
semmibe nyíló ajtók.

Giordano Bruno, Seneca, Szókratész és Platón tiszteletére – erre a dalra írva: https://www.youtube.com/watch?v=hqbS7O9qIXE

Halálra ítélt
várja az alkonyt.
Míg túlvilág hívja,
ím tollba mond.

Ő már kiitta
kelyhét méreggel:
élete példa,
de halála is nevel.

Bennetek éltem,
ott voltam végig,
első szikrától
az utolsóig.

Ólombörtönben
vártam nyolc évig,
hitték, a végzet
majd megrémít.

Gyújtsd meg újra a máglyát,
nincs tisztább a lángnál,
mi mindenkit átjár.
Éltesd újra a mágiát,
ha ég fehér fáklyád.

Légy bár nemes hős
vagy szerény vándor,
a gyeplő kezedben,
mást ne okolj.

Bízz az emberben,
bízz türelemmel.
Ha hárfázol, ő majd
ráénekel.

Elméje foglya,
nem tudja, mit tesz.
Így a te feladatod az,
hogy felébreszd.

Együtt leszünk majd,
ki nevet a végén,
az égbolt a célunk,
hát éltet a fény!

Gyújtsd meg újra a máglyát,
nincs tisztább a lángnál,
mi mindenkit átjár.
Éltesd újra a mágiát,
ha ég fehér fáklyád!

Már nagyon régóta szerettem volna megkísérelni ennek az ízig-vérig olasz dalnak spontán fordítását énekelhető verzióban, ami a korábban közzétett Egy lépésre című verset ihlette. (Egyelőre a címek maradnak. 😀 ) Az otthonülés utolsó cseppjeit kipréselve végre elkészült! Fogadjátok szeretettel! Íme a dal: https://www.youtube.com/watch?v=en4MLXMlt20
(F:) = férfiak éneklik
(N:) = nők éneklik
(M:) = mindenki énekli

És íme a vers:

EGY LÉPÉSRE TŐLED

(F:) Már nem tudom, mitől vagyok cinikus, (N: Na vajon?)
minden olyan hideg, olyan logikus.
És amíg szavaim öltöztetem,
a csended egy húrt épp megpendít bennem,
mivel a szív nem lángelme,
hadd várjak szótlan hát helyette,
egy lépésre tőled.

Ne mondd, hogy szabadságom csak illúzió, (N: – illúzió)
a szerelem hálójába gabalyodó.
Csak délibáb, vén, mint a világ,
magasba röpít, aztán mélységbe ránt!
Láthatod, hogy nem is szende.
Engedj hát te is a közeledbe,
egy lépésre tőled.

És majd, majd, majd, majd…

… és majd megtorpansz, józaneszed
egy új teória hamvába fúl.
Úgy teszek,
mint aki megértem,
mint aki nincs ébren.
Istenem, adj egy kis bort,
mitől szemem kigyúl.

(N:) Bolond, azt hiszed, olvasol bennem,
csak mert itt vagy fejemben?
Nyitott könyv vagyok mindenkinek, de
nem hidd azt, hogy birtokolsz engem.
És mégsem alszom e percben!
Jobbá teszel, mégha nem is hiszed… én…
és te… együtt a csendben,
mit senki meg nem törhet,
se vágy, se félelem,
mert ezt is mi álmodtuk így meg.
Na, most már kapizsgálod-e? Jobbá teszel…

(F:) Hallgasd, hogy lüktet a szív – mily egyedi,
nem csak a klinikádról vannak sebei.
Engedd fel a redőnyt ablakomról,
engedd, hogy a szív engedjen fel a fagyból!
Láss szemedtől türelmesen,
hisz az orrod előtt élet serken,
egy lépésre tőled.

Barátom, a vonzalom csupán kémia,
(N: alkímia)
Bár a bábnak inkább egy komédia.
Az evolúció egyezsége,
a kötelesség és a vágy kötötte.
Ha a látvány nem gyötörne,
illatod kerget őrületbe,
egy lépésre tőled.

És majd, majd, majd, majd…

… és majd csak meghallasz,
mosolyodra a remény rámsimul.
Nincs már min vitázni,
nincs már mit tisztázni.
Leoltom a lámpát,
nyakad nesztelen elpirul…

(N:) Óh, óh, óh…!

(N:) Bolond, azt hiszed, olvasol bennem,
csak mert itt vagy fejemben?
Nyitott könyv vagyok mindenkinek, de
nem hidd azt, hogy birtokolsz engem.
És mégsem alszom e percben!
Jobbá teszel, mégha nem is hiszed… én…
és te… együtt a csendben,
mit senki meg nem törhet,
se vágy, se félelem,
mert ezt is mi álmodtuk így meg.
Na, most már kapizsgálod-e? Jobbá teszel…

(M:) Na, most már kapizsgálod-e? Jobbá teszel…
(… csak mert itt vagy fejemben?)
Nyitott könyv vagyok mindenkinek, de
nem hidd azt, hogy birtokolsz engem.
És mégsem alszom e percben!
Jobbá teszel, mégha nem is hiszed… én…
és te… együtt a csendben,
mit senki meg nem törhet,
se vágy, se félelem,
mert ezt is mi álmodtuk így meg.
Na, most már kapizsgálod-e? Jobbá teszel…

Igyekeztem erre a dalra írni a szöveget: https://youtu.be/2BPILaMT50k

1. – Mondd a szemembe,
hol tölgy magaslik:
jobb a vadon, hol
farkas tanyázik?
– Hajdan, míg védett vár,
hidd el, gyengék voltunk,
mint ahogy elhull,
ki elalszik.

2. – Mondd a szemembe,
hol tűz parázslik:
izzik népünkért
benned még hit?
– Hiszem, hogy mint főnix,
egy nap felgyullad,
majd hamvaiból
újjászületik.

3. – Mondd a szemembe,
hol föld aranylik:
igaz, hol állunk,
élet áramlik?
– Ajándékba kaptuk,
majd visszaadjuk,
de az, ki csak elvesz,
végleg eltűnik.

4. – Mondd a szemembe,
hol kard szikrázik:
hogyan harcoltunk
utolsó vérig?
– Hadakoztunk minden
égi szellemmel,
de mi lettünk végül,
ki bujdosik.

5. – Mondd a szemembe,
hol víz örvénylik:
a halál mindig
új kapukat nyit?
– Ha a kígyókirály
farkába harap,
majd minden folyó a
tengerbe ömlik.

Tehozzád szólok most:
mindenkihez, aki
volt-van-lesz Ginevra.
Ha elkeseredtél,
jusson eszedbe, hogy
fordulhat a kocka.
Légy éppen királynő
vagy púpos gúnyában
kétszínű, görnyedő,
ne higgy a tükörnek!
A világ gúnyában
ne dagonyázz többet,
állj fel, és ne hajszold
a vélt igazságot.
Válaszd meg az utad,
válaszd meg családod.
Az ég szemében egy
kudarc és diadal.
A hatalom örök
tájoló, mutatja
ki vagy, és mosolyod
milyen démont takar.
Megpecsételődött
immár sorsa annak,
aki mindent akar.
Gondold át, újra át
jól a kívánságod.
Amíg mélyre ásol,
be ne temesd álmod.
S amit teremtettél,
annak ettől kezdve
nem fordíthatsz hátat.
De ne feledd, hogy az
istenek szívének
kedvesek a bátrak.
És meglehet, hogy már
elvetett a kocka,
nem annak születtél,
ki belenyugodna.
Nézz körül, mielőtt
felemészt az a láng,
mit tetted gyújtott meg,
mitől hit, emlék és
királyság megremeg.
Még mindig nem késő
királynővé válni,
légies Ginevra.
Temesd el a medvét,
és zengje életét
megannyi legenda.
Mert talán lesz oly kor,
mikor nem hiszik, hogy
létezett otthonunk,
sárkányt igéztünk és
tündékkel táncoltunk.

Oly virág vagyok,
amit öntöznöd sem kell,
mégis virulok,
de ha a könnyebb
utat választod, abba
belehervadok.
Akkor nyíltam én,
mikor sem magadban, sem
másban nem hittél.
Kerted rózsája
számba se vesz, hiszen nem
vagyok ellenfél.
Nehéz szívedre
hallgatni, mikor benned
dühöng mennydörgés,
de ha leszaggatsz,
megsúgom füledbe, mi
a helyes döntés.
Nézz a távolba,
és nézz magadba: látod,
egy célért égünk.
Néha a legtöbb,
amit egy virág tehet,
hogy meghal értünk.