Megírtam már,
mit fájdalom
tüze szíthat.
A bátrak előtt
új kapuk nyílnak.
Mert kényelmes
ihletnek hívni és
kifacsarni minden epét,
de nem hamutól fog
megtáltosodni a gebéd.
Hanem parázstól.
Nem vagyok szobatiszta.
Hiába palástol
ezer ékes szó és kép,
ha örökösen ugyanazt
a dacot kenem szét,
min kotlok ruhástól.
Hiszen már várnak máshol
fivéreim és nővéreim,
kikben ugyanaz
a szándék ég,
de nekik már nem mentség,
mit épp kinőni készülök.
Holnap tán elmerülök
a tükörben,
hol próbám velem röppen,
nem húsomat tépi.
És egész máshogy
fogok majd beszélni.
Némi félelem lappang
még szívemben,
mert nem tudhatom,
mi vár a fátyol
másik oldalán.
Család vagy magány,
nem állhatok tétován,
talpam égeti a szikla,
elrugaszkodom,
s magam leszek
ősbizalmam hídja.