Hónap: 2012. június

Ha valaki igazán szép flórát akar látni, annak nem kell messzebbre mennie a Dunakanyar vadregényes tájainál. A termékeny földnek köszönhetően itt valahogy minden növény magasabbra, erősebbre, sudárabbra nő az ország többi tájékán fellelhető irigy társaiknál. Ezek a fenséges koronájú óriások napról-napra szebben ragyognak, és több száz évig élnek. Ha a növényeknek vannak királyaik, hát ők azok. Méltóságteljes tartásuk, elegáns hajladozásuk a szélben, kecses hajbókolásaik egymás felé megigézik az arra járót. Sok csavargó, és hontalan vándor szeretett már bele a tájba, és adta föl hőn szeretett szabadságát és eszméit e szótlan szeretőiért. És ha valakinek a köves út már a talpáig nyűtte bocskorát, az bizony megbecsüli a békét amit talált, és értékel minden kincset, amit kap. Legyen az akár étel és ital, vagy akár – föld és víz. Hisz’ a telhetetlenség emberi átok, ám néha megesik, hogy szúként észrevétlenül berágja magát a kérgek közé is, hogy a rostokból kedvére lakmározhasson.
Így történt ez az almafával is, aki a ragyogó tisztás szélére nőtt. A telet szerette legjobban, mert akkor senki sem várt tőle semmit, a halott magányban (mert tudniillik, hogy így nevezik a növények a telet) átadhatta magát szokatlanul magasröptű, épp ezért titkolt gondolatainak. Mi lehet az erdőn túl? Vajon van-e más tisztás is? Ezek a gondolatok igen haladónak számítottak egy almafánál, aki termésre hajtatott.
Még tavasszal, a mosolygó könnyek idején is boldog volt, mert akkor friss hajtásait keltegette a halott magány után.
De ezen a nyáron már gondokkal küszködött. A lüktető föld időszakában ő maga is lüktetett, majd eddig szokatlan módon, ismeretlenül nagy fájdalommal hasadt fel, hogy itt-ott még aranyló gyantája is kicsordult. A rügyek és bimbók ingerelték ágait, legszívesebben levakarta volna őket. Ha eddig még nem derült volna ki, ez volt az első év, hogy termett, de máris elege volt belőle. Nem nagyon értette, mi is történik vele, hiszen jószerivel csak fenyőfák, és más örökzöldek vették körül. Aztán az öreg Bükk, a legidősebb, és egyben az egyetlen lombhullató felvilágosította, hogy ez teljesen természetes, az ég ajándéka. De mikor látta, hogy az ifjonc még mindig dölyfös, hozzátette, hogy habár évente végbemegy, azért nem tart örökké. Sőt, sokan hamar túlesnek ezen. De az almafát ez sem nyugtatta meg.
Ahogy a kis almák egyre nőttek rajta, látszott, hogy nem közönséges almák lesznek: héjuk töretlen, fénylő, húsuk roppanós, lédús. Szerencse fia lesz, aki leszakajtja őket! Már messziről érezni lehetett bódítóan zamatos illatukat, pedig alig kezdtek még pirulni a napsugárban. Az almafa mégis undorral tekintett rájuk, s minduntalan visszagondolt a meghitt kis téli estéire, mikor még a maga ura volt, s a kis élősködők nem szívták el sugárzóan zöld levelei elől a tápanyagot. Mindig a néma fehérségre gondolva aludt el. Ám ahogy hajnalban felpattantak szemei a napsütésre, nagyot jajdult a felismeréstől, hogy az almácskák még mindig rajta csimpaszkodnak. Sokszor azt kívánta, inkább jöjjön egy nagy vihar égszaggató széllökésekkel, ami lerázza ágairól a mázsás terhet. Azt sem bánta volna, ha a fél erdő kipusztul belé, s ő magának is meg kell válnia jópár ágától. De a lüktető föld időszaka csendes maradt. Nem történt semmi váratlan, és az almafa mélységesen unatkozott. Tehetetlen dühében, és hogy elfoglalja magát, még inkább magába zárkózott, és úgy duzzogott.
Ahogy lassan, de azért telt-múlt az idő, az almafa mind jobban megkeseredett. A kis gyümölcsök, akik áhítattal csüggtek rajta, ettől hamar tudatukra ébredtek, és érzékelni kezdték a ridegséget és közönyt, ami az almafából áradt. Szégyellték magukat, amiért még az Ő gondoskodására szorulnak. És -bár még éretlenek voltak, akiknek a dolga csak a növekedés lett volt, – a bűntudat egyre jobban mardosta szívüket. Érezték, hogy nem látják őket szívesen, de tudták, hogy ha élni akarnak, muszáj maradniuk. Emellett látták, hogy az almafa kérge kifakul az idegeskedéstől, és a lemezborítása pattogzani kezd. Csöpp kis magházukkal már tudták, hogy vagy ok, vagy Ő. A helyzet napról-napra romlott. És egy reggel bekövetkezett: az almafa egyik levele elvált kemény szárától, majd íves úton leperegve landolt a földön. A lüktető föld végi reggel ezt annyira fájdalmas volt látni az almafának, hogy keserves zokogásban tört ki, és rimánkodni kezdett.
Sokáig tartott, kegyetlenül sokáig. Majd egyszer csak abbahagyta. Sóhajtott egyet, és mély, szinte fojtogató hallgatásba merült. Úgy érezte, teljesen kiégett, s minden reménye és álma helyén csak űrt látott. Az almái pedig- látva, mit okoztak,- elhatározták, hogy véget vetnek ennek. Csak az első őszi, kialudt tűz idei alkonyatot akarták megvárni, mert azt hallották, hogy olyankor a Nap lángba borítja az égboltot, aztán kék felhőivel döfi át. Úgy is lett. Majd mikor az izzó égitest lebukott a hegyek mögé, összeszedték minden bátorságukat, aztán ahányan voltak, levetették magukat a mélybe…
A fa reggel kipihenten ébredt. Kérge kisimult, leveleit ismét zsengének érezte, és a törzse sem fájt már. Na, felvirradt a szerencsenapom! – mondta magában. Érezte az ágain lustán legördülő vízcseppeket. Ismét szépnek érezte magát, sugárzóan szépnek. Ó, milyen jó érzés volt ez, ily hosszú idő után! Jólesően ásított, és egészen az ágai végéig nyújtózkodott. Egy cifra tollú kismadárnak is feltűnt a fából áradó üde jókedv, rászállott a leghosszabb ágra, és szívfájdítóan gyönyörű dalra fakadt. A fa elérzékenyülten nézett végig karcsú ágán, de ekkor hirtelen valami belé mart. Hiába a hajnal varázsa, a bűbájos madárcsicsergés, ha maga sem értette miért, elfogta a rettegés. Valahogy üresnek érezte magát, mintha kérge elkorhadt volna, s alatta csak sötét odú tátongana. A madár rémült rikoltást hallatva elrepült, ahogy megérezte a lába alatt megfeszülő ágat. Minden összeállt. Belé hasított a felismerés, hogy többé nincsenek almái.
Összeszorult szíve, levegő után kapott, és megtett azt, amihez sosem volt elég mersze: lepillantott maga alá, le a mélybe, a hideg földre. De a fenyőfák által lehullajtott karóként meredő tűkön kívül semmit sem látott. Tegnap éjjel, amint lement a Nap, irdatlan szélvihar kerekedett, és messzire elvitte a szétroncsolódott almákat. Aztán szakadt az eső, mintha sosem akarná abbahagyni. De a fa mélyen aludt, így az életmentő záporból semmit sem érzékelt, csak a reggeli friss hajtásait.
Megdermedt. Elszorult torka miatt egy hangot sem tudott kinyögni. Hirtelen a barackbőrű leányra gondolt, aki leszakította egy hajnalon, majd elhajította – pont ide. Aztán eszébe jutott méltóságteljes atyja, aki oly odaadóan nevelte őt. Valami kegyetlenül szaggatta a szívét erre a gondolatra, de nem értette, hogy mi az. Csak állt ott, földbe gyökerezett törzzsel. Soha többet nem bírt teremni. Így élte le több száz évig tartó éltét. Egyedül, magányban, ahogy mindig is akarta. Csak harkályok akaszkodtak törzsére lakmározni néha.

Valahogy csendes minden. Piszkos vagyok.  A sár és a többi mocsok már megszáradt rajtam.Nem is emlékszem, hogy lettem az, csak érzem, hogy az vagyok. Beszívódott a ruhám anyagának szálaiba és szakadásaiba, és lehatolt a bőrömig. Csimbókokban lóg a hajamról, sőt, beette magát a fogaim közé.
Szokatlanul nagy a csend. Furcsa, mert hallom a saját hangomat… Most, hogy így alakult, talán valami hasznoson kéne gondolkodni. Hogy kitöltsük valamivel a felesleges időt. Mert a pénz nem bokorban terem. És mi nem akarjuk elvesztegetni a bokrot… vagyis a pénzt… vagyis az időt.
Az időt. Különös, még a saját karórám finom ketyegését is tisztán hallom. Tikk…- takk… Tikk…- takk… Tikk…- takk… Tikk…- takk… Nahát. Ez azelőtt is ennyire unalmas volt, amíg nem vettem észre? Sehol egy merész kis kattanás, aki kiugrik a sorból az élet kedvéért, sehol egy vakmerő kis Tiki- tiki- takk? – kérdezte lehangoltan. Szörnyen lehangoló. Nem is hallgatom tovább…
Azzal fogta imádott karóráját, lecsatolta, és hosszú, erőteljes karlendítéssel kihajította a főtérre. Valahogy könnyebbnek érezte magát. Váratlanul… 
… eszembe jutott ártatlan kis gyerekcsínyem, mikor egyszer titokban megvártam a késő estét, felálltam a lakásunk ablakába, és minden bátorságomat összeszedve- tapsoltam egyet. De micsoda taps volt az! Akkorát robbant, mint egy ágyúdörrenés, s csak úgy kettérepesztette az égboltot, ahogy végigfutott a lakótelepen. Tudtam, hogy az alvajárók, a felnőttek már mind nyugovóra tértek, így annál nagyobb volt az örömöm, mikor egy másik taps válaszát hozta a szél. Erőteljes volt, tiszta, és peckes. Heteken át játszottuk ezt titokzatos barátommal, minden késő éjszaka. Amíg rajta nem kaptak. – Megcsóválta a fejét, és fanyarul elmosolyodott. – Ejnye, ejnye, azért nem is voltál te olyan rossz gyerek.
Ám hirtelen elfogta a vágy, hogy ismét puszta kézzel végighasítsa az univerzumot. 
Itt és most. Az irodám teraszán állva, az éj sötétjébe burkolózva. – Izgatottam végignyalta kicserepesedett ajkait, és fülelt. – Tiszta. Mintha a föld is lélegzetvisszafojtva várná az attrakciót. Nem kéretem tovább magam. – mondta vigyorogva. 
És kegyetlenül belehasított az éjszakába. A tiltott gyümölcs íze újra beédesítette a száját, s örömtől villogó szemmel várta rejtélyes cimborája visszajelzését. Szinte biztosan tudta. 
Ő sem felejtett el.
Pár másodperc múlva a természet a lehető legmegtisztelőbb módon reagált különc játékára. A furfangos keleti szél hátán lovagolva, villámlábakon lépdelve menetelt felé a bodorbajszú felhőhadsereg. Vállán ibolya palást, fején bíborszín-fodros paróka. Füstölögve, mint valami gőzmozdony, féktelen robajjal kísérve minden lépését, törtetett feltartóztathatatlanul, s léptei alatt a vidéket, s önnön fejedelmi önmagát aranyló fénnyel árasztotta el. 

Így közeledett felém, egyre csak felém. Jön már az eső.