Fejest

Nem kérdés, mit akarok.
Ha ismernék szívem,
bólogatnának a nagyok,
de most be kell érnem
bizalommal és szelíd közönnyel,
mert mind tudjuk,
hiába bizonygatnánk foggal-körömmel,
egy ügyvédünk van csak: az idő.
Ő igazolja, mi ábránd s mi előrevivő.
Akkor is, ha sorsunk meg vagyon írva,
s fentről már tisztán látszik életünk hídja,
mely kis kuckónkból
a láthatatlanba visz.
Igen. Még ködben ülök,
de tisztul a kép bennem,
és már látszik az Akropolisz
hibákra fogékony szívemben.
De belefáradtam, hogy csak várjak,
teret engedni az egyetlen hibának,
hogy nem merek lépni, mikor lépni kell,
rettegni attól, hogy a siker
nem karikacsapásra jön.
Jöjj hát kétely, jöjj hát közöny!
Kinőttem börtönöd.
Az egyetlen örömöd,
mi sakkban tartott,
a kényelem –
csak illúzió-selyem.
De már nem vagyok hernyó.
Nem vagyok báb,
nem kell a béklyó,
hogy megbénítson a félelem,
hogy röppályámnak talán
nem adtok igazat.
Csókolj meg, múzsa,
mert ma áttöröm a papírfalat.