Nővérem

Szívemből meredő
rozsdás szögek
szálltak most inamba.
Itt az idő,
hogy én verjek be egyet,
mikor inkább vigaszra
hajlanék, s nem kibasznék
veled, kinek az eszmék
fontosabbak, mint
bármilyen mentség.
Ó, ha belém látnál!
Ó, ha beléd látnék!
Talán nem lennék ellenség,
legfeljebb eszköz,
s nem lennénk többé
láncolva cölöphöz,
mit most úgy hívunk,
idő és tér.
Elmentél.
Fájdalmad éget.
Pedig most azt hiszed,
nem ismerlek téged,
de tévedsz.
Ismerlek, mint magamat.
Ismerlek, mint felhúzott falat,
mint csonthéjban váró,
alvó, sziporkázó gyermeket.
Megrendült, volt-nincs bizalmad,
akadályt nem ismerő akarat
nem ismeretlen nekem.
S ha addig élek is,
bizonyítom, hogy méltó
helyen nyugszanak titkaid
óvó kezemben.