Előttem már sokan
botladoztak köddel ölelt úton.
Engem nem rémiszt meg,
ha megesik, hogy árokba bukom.
Néha övez botrány,
de higgy nekem: soha nem élvezem.
Olykor tűzbe nyúlok,
egyszer repülök, néha vétkezem.
Vigasz magam előtt,
hogy talán nem is való hiába,
tanulok más bőrén,
és egyszer majd nem lépek hibába.
Mert a medvecsapda
régóta figyeg csonka lábamon,
s még titkon remélem,
ha meg nem gyógyul, amputálhatom.
De menni, égni kell,
és a teher lehet útravaló.
Lassan oszlik a bú,
lassan nyílt tengerre ér a hajó,
s a kalóz legénység
szíve eggyé ég, mert alábecsült
minket már mindenki,
ki álmában halt, s kit kényelem szült.
Csócsálta már magány
csendre, békére süket fülemet.
Jöjjön egy új lemez,
legtöbb vágyam lemeztelenedett,
és a kacér szirén
végre rájöhet, hogy inkább múzsa,
ha elég kitartó,
s határai gerincét meghúzza.
Nem vagyok medúza,
hogy a szívedet kővé dermesszem.
Elhagyom szigetem,
mert elvonulnék, de nem tehetem.
Nem vagyok egyedül,
de senki nem teszi meg helyettem.
A lánc része vagyok,
szálka vagyok a közös keresztben.