Lassítva fordul,
a kockás ingem levetem.
Megosztom és uralom
minden egyes szellemem.
Hóhér vagyok,
és még én akasztok.
Enyém a gyeplő,
át nem adhatom,
mert nem bírná el
költő alkatom.
Csak bámulom
a rohanó felhőket,
ahogy nyúlnak csápjai
a mostoha ősznek,
ahogy szaggatva közelít
lomha talpon járva,
s bárhová bújnék,
úgyis megtalálna.
Fény és árnyék
kontrasztja még tán
sose volt ily éles.
A borotvaél
egyre szűkül,
és én vagyok a vétkes.
Ékes bizonyíték
lehet egy rossz lelet.
Nem tudsz semmiről,
én akartam így.
Nem hiányzik neked
egy határozott idejű frigy.
Arcodra kedvenc
kandúrmosolyom terül,
míg a perc kolibrije
hátrafelé repül.
Nyelvem hegyén
hintázik a tény,
mit most inkább
az ágyunk alá rejtek.
Ketten vagyunk egyek.
Te légy a gondtalan öröm,
mert már megszoktam,
hogy én vagyok,
ki ismerem ördögöm,
és két végén égetem.
Köpök rád, félelem!
Ha jön az özönvíz
vagy tűz marka
kaparintana meg,
kacagok akkorát,
hogy a föld is megremeg,
és tudom, ha
megtalálnának
pár száz év múlva,
ott lelnének téged is,
leletkezem fogva.