A magányosan sétáló macska

 Ennek a zenének az „Almásított” fordítása 😄 :

 (TheFatRat : Warrior song – feat Stasia Estep)

TALPRA HÁT

Talpra hát, fújd meg harsonád!

Ébredj fel, ez a mi csatánk.

Bátyám oldalán üdvös a harc,

vállvetve küzdve nincsen kudarc.

Nézd, a hold nekünk dalol,

táncolj, tiszta az út,

szabad vagy,

ki egymaga is lovagol,

de egy célért harcolunk.

 Ha túl sok az emlék,

olykor légy vendég,

ki életére fonálként tekint.

Mind tudjuk, van az a szint,

ami alá nem süllyedünk.

Légy, ki inkább legyint,

mert a múlton jobb,

ha ember fia nem csüng

egyesek szerint.

Ettől nem könnyebb.

De nézd,

hogy fonódnak, fejlődnek

kifürkészhetetlen szálak,

mik előbb kóborolnak,

aztán megtalálnak

oly forrásokat,

mikből azok ittak,

kik előbb szenvedtek,

aztán megnyíltak.

Azt, ki tudja, hogy keze tiszta,

nem sebezheti átok nyila,

és ha egy mégis meglőtte,

nem kérdés,

hogy az igazi élet

ott vár előtte,

epedve, bíztatva szelíden.

És valahol érzem…

a szíved már

nem veri láncra

a múlt lázálma,

csak még kísért

némi fantom fájdalom.

Nem hiszi el,

de áttört a papírfalon,

és egy nap meghallod,

hogy már a jövő szele hívja,

és nem tekintesz többé vissza.

– Te tudtad ezt? – Mit?

– Hamvas, ámde hiányos

  a gyűjteményed.

– Bakker, ne is mondd!

  Rengeteg írása van,

  a fele sincs meg!

– Komolyan mondod?

  Hát ilyen bő tolla volt?

– Nem kifejezés!

  Mikor a házát

  lebombázták, azt mondják,

  meg is könnyebbült.

  

  Mi a kedvenced?

– Sajnos még nem olvastam.

  Hamvas szűz vagyok.

 Poénnak indult, végül ez lett 😄

Már akkor itták szavad,

mikor még nem volt fonográf.

Veszélyes vagy,

mint entre

a lángoló zsiráf.

Mert ha a szemeket

egyszer felnyitod,

nincs az a bolygóközi titok,

mire ne lelne rá

a sok bölcs zsivány,

kiknek a vertikális

az egyetlen irány,

ha a fejlődés tüze fűt.

Próbáltak már dögkeselyűk

lakmározni belőled,

de te asztalodhoz

hívtad őket,

ám se nem ettél,

se nem ittál.

Ki jobban megvizsgál,

kiveri szemét,

hogy a pompa neked

terhes kellék,

szükséges rossz,

hogy szavadra felfigyeljenek.

De szíved mélyén

nyugszanak

kopár hegyek,

Misztrál szele hív,

béke honol.

Grófunk csak vándorol.

Mert nem nyugodhat,

míg van hely,

mit felszabadít

a képzelet,

s meg nem lelte

az elveszett testvéreket.

 Már megint

csigára léptem.

Ahogy szétkenődtek

a szervek, tudtam,

ez is az én

lelkemen szárad,

és az eresz alól

tündérek figyelnek.

Sokat sejtető,

szunnyadó városi élet

nem verhet láncra.

Nem vagyok kába,

és éjt nappallá téve

keresem, hogy

engesztelhetem

e csöpp lényeket,

kik tőlünk függenek.

Cseppkő-bizalmuk

érinthetetlen vár,

mit bevenni nem lehet,

de kiérdemelheted,

ha nem fluoreszkál

fejeden a teremtés

papírkoronája,

ez a hamis nimbusz.

S lelkednek

egyetlen vágya,

hogy testvére,

ne királya légy

az elemeknek.

Óvd a talajt,

hencegve bányászjogoddal

ne keresd a bajt

bosszús balrogokkal.

Óvd a folyót,

elejtett szemeted

kezeden fekete folt,

mi a krákent

hozzád űzi okkal.

Óvd a levegőt,

mert ebből nyersz

inspirációt, erőt!

Enélkül a lét nyers

szélmalomharc,

gyenge fikarcon függ

szürke életed.

Óvd a tüzeket!

És ha már

betörve drótpalackba

zártad e főnixet,

zárd el a csapot!

Nyugtával, hálával

dicsérd a napot,

mert az ő türelmük

sem végtelen.

Talán felébredünk,

és nem váltjuk

aprópénzre

mások életét

a kényelemért,

mint előtte kétszáz

esztendőben.

De kitartok, remélek,

mint papírzacskó

az esőben.

 Hinnék csodákban,

de oly valószínűtlen,

kamu-kék az ég.

A füst és hamu

megfoghatóbb, mint a tűz,

mi szemedben ég.

És mégis te vagy,

ki előcsalogatod

a szende napfényt,

mi önként rebben,

s egyre meredekebben

kacag időnként.

Már gyógyul sebünk.

Lassan felcseperedünk,

kapunk új nevet.

Ám sose feledd:

szabad csak az lehet, ki

nevetve szeret.

Minden nap kopasz,

keserű eső szitál,

s fanyar, öreg köd.

Amott párocska

sétál, közös titkuk van,

huncut koboldcsönd.

Bár újholdna meg

ez a nyeszlett rettenet,

mint plátói flört!

Haiku-babér

kéne fejemre – lehullt,

pedig örökzöld.

Hadvezér vagy, 

 Végre elvitte a vihar

a szárnyam szegő dühöt.

Nézd, kobold árnyékom

úgy táncol, ahogy fütyülök.

Fülét hegyezi oly dallamra,

mit múzsám súg nekünk,

mit meghallva most

szárba szökkenünk.

Nélkülem neveletlen

ez a kócos lény, ki bennem él.

De már fogom kezét,

így nekem zenél.

Ligeti nimfaúrnő,

én vezetlek, te lángot adsz.

Vesszen palackod,

nálam szabad maradsz.

Víz mossa most

az elfeledett rögöket,

hogy felkapja a szél,

s elvigye pillebűnödet.

Te szeleburdi,

megőrzöm titkod,

mivel a szív kamráját

csarnokká nyitod.

Kacagjon hegedű,

e fényes estélyen

senki se idegen,

mindenki vendégem.

 Először majd’ görnyeszt

legalább hétrét,

mert ködben merengek.

Vetek pár érmét.

Nem egyszerű, mert szeretlek.

Jobban, mint magamat,

s tán ez okozta a gabalyt,

hogy oly hamar

dobtam le a falat,

s ezért bolondnak tartottál.

Nem hittél nekem.

Pedig ha látnád magad,

mily kincs vagy szememben,

te botladozó,

hamvába haló,

majd feltámadó,

kétely többé nem lenne

otthona szívednek.

Most marcangolja

két állat reményed,

mert csak a

korbácsot ismered,

félkész embergyerek.

Ha nekem nem hiszel,

higgy végre a bölcseknek.

Még nem késő

ébresztgetni a csendet,

mire olthatatlan

vágyakozol.

És bár szívembe markol,

hogy talán tovább

helyeztem kezedbe

a döntést,

mint szabadott volna,

nem bánok semmit,

mert még beléphetünk

a templomba,

miben a közösség

tüze ég.

Gyűjts hát erőt,

mert gyújtósod ez lesz,

ha eljön a szükség.

És ne feledd,

hogy az vagy, 

ki játszani szeret.

Nem barlangban megbújó,

magának való rettenet.

Én, hol tanítványod,

hol mestered

kérlek most:

mostoha sorsod vesd le,

keresd meg a táncost,

mert könnyű vagy,

ha nem cipekedsz,

mint a titán Atlasz.

Mert íjász vagy.

Csillagász, harcos,

és célra tartasz.