Már megint
csigára léptem.
Ahogy szétkenődtek
a szervek, tudtam,
ez is az én
lelkemen szárad,
és az eresz alól
tündérek figyelnek.
Sokat sejtető,
szunnyadó városi élet
nem verhet láncra.
Nem vagyok kába,
és éjt nappallá téve
keresem, hogy
engesztelhetem
e csöpp lényeket,
kik tőlünk függenek.
Cseppkő-bizalmuk
érinthetetlen vár,
mit bevenni nem lehet,
de kiérdemelheted,
ha nem fluoreszkál
fejeden a teremtés
papírkoronája,
ez a hamis nimbusz.
S lelkednek
egyetlen vágya,
hogy testvére,
ne királya légy
az elemeknek.
Óvd a talajt,
hencegve bányászjogoddal
ne keresd a bajt
bosszús balrogokkal.
Óvd a folyót,
elejtett szemeted
kezeden fekete folt,
mi a krákent
hozzád űzi okkal.
Óvd a levegőt,
mert ebből nyersz
inspirációt, erőt!
Enélkül a lét nyers
szélmalomharc,
gyenge fikarcon függ
szürke életed.
Óvd a tüzeket!
És ha már
betörve drótpalackba
zártad e főnixet,
zárd el a csapot!
Nyugtával, hálával
dicsérd a napot,
mert az ő türelmük
sem végtelen.
Talán felébredünk,
és nem váltjuk
aprópénzre
mások életét
a kényelemért,
mint előtte kétszáz
esztendőben.
De kitartok, remélek,
mint papírzacskó
az esőben.