Először majd’ görnyeszt
legalább hétrét,
mert ködben merengek.
Vetek pár érmét.
Nem egyszerű, mert szeretlek.
Jobban, mint magamat,
s tán ez okozta a gabalyt,
hogy oly hamar
dobtam le a falat,
s ezért bolondnak tartottál.
Nem hittél nekem.
Pedig ha látnád magad,
mily kincs vagy szememben,
te botladozó,
hamvába haló,
majd feltámadó,
kétely többé nem lenne
otthona szívednek.
Most marcangolja
két állat reményed,
mert csak a
korbácsot ismered,
félkész embergyerek.
Ha nekem nem hiszel,
higgy végre a bölcseknek.
Még nem késő
ébresztgetni a csendet,
mire olthatatlan
vágyakozol.
És bár szívembe markol,
hogy talán tovább
helyeztem kezedbe
a döntést,
mint szabadott volna,
nem bánok semmit,
mert még beléphetünk
a templomba,
miben a közösség
tüze ég.
Gyűjts hát erőt,
mert gyújtósod ez lesz,
ha eljön a szükség.
És ne feledd,
hogy az vagy,
ki játszani szeret.
Nem barlangban megbújó,
magának való rettenet.
Én, hol tanítványod,
hol mestered
kérlek most:
mostoha sorsod vesd le,
keresd meg a táncost,
mert könnyű vagy,
ha nem cipekedsz,
mint a titán Atlasz.
Mert íjász vagy.
Csillagász, harcos,
és célra tartasz.