Végre elvitte a vihar
a szárnyam szegő dühöt.
Nézd, kobold árnyékom
úgy táncol, ahogy fütyülök.
Fülét hegyezi oly dallamra,
mit múzsám súg nekünk,
mit meghallva most
szárba szökkenünk.
Nélkülem neveletlen
ez a kócos lény, ki bennem él.
De már fogom kezét,
így nekem zenél.
Ligeti nimfaúrnő,
én vezetlek, te lángot adsz.
Vesszen palackod,
nálam szabad maradsz.
Víz mossa most
az elfeledett rögöket,
hogy felkapja a szél,
s elvigye pillebűnödet.
Te szeleburdi,
megőrzöm titkod,
mivel a szív kamráját
csarnokká nyitod.
Kacagjon hegedű,
e fényes estélyen
senki se idegen,
mindenki vendégem.