Hadvezér vagy,
bizalmad fekete lyuk,
mert már annyi
csalódás ért.
Lazán beáldoztad
királynőd a győzelemért.
Ki vagyok én,
hogy felrójam,
hogy neked fontosabb
pár ócska feladat?
De engem előbb
játszottál el,
mint magadat.
Zálogba adtál.
Az én hibám,
mert én voltam,
ki mindig megvár.
Tiéd a vár,
mit otthonunknak
csúfoltál,
tiéd a büszkeséged,
az önmagát mérgező fraktál,
tiéd a haragod is,
mert azt hiszed,
cserben hagytalak,
pedig te taszítottál el,
te hihetetlen alak,
és mégis…
nincs harag szívemben.
Újra csatába indulnék érted,
ha nem súgná meg
egy furcsa érzed,
hogy jobb neked,
ha nem írok levelet,
ha nem engedem,
hogy öntudatlanul
újra a sárba tiporj.
Bármily velőtrázó
a sikoly,
mibe fúlhat
egy álmatlan éjszaka,
az ember csak egyedül
törhet ki a magányból,
s lehet önmaga.