A magányosan sétáló macska

Ha közelembe jönnél,

gondold át kétszer.

Nem téboly fűt,

jogos düh, mit
érzel.

Rúzs, spirál, lakk
és parfüm

mit sem ér,

ha nem kell esküm.

Szándékom fehér,

de kinek kell

egy kóbor falevél?

Nem kell a cicoma,

szaggatom a selymet.

Van sok szín
zsebemben,

de ma csak vérrel
festek.

Ragadjon el a mámor

zsarnok karmaiba,

s míg velem táncol,

a sodró lavina

temessen el élve!

Megfáradt főnixem

már nyugovóra
térne.

Mondtad, hogy téged

csak béke érdekel.

Fátyolnál is szebb

a közös
gyászlepel.

De neked élned
kell!

Még annyi csoda
vár,

titkos, elfeledett

dalos madár,

ki nem vihart hoz,

csak énekel.

Hajnalt kelt
szívedben,

s jóllakat, ha
éhezel.

Ki egyszerű, nem
rejtélyes,

támogat és
fenséges,

kinek egyetlen
érintése

többet ér, mint
más intése.

Mit meg nem tennék
érted!

Ürességed éget.

De nem hiszek a
hangoknak,

kik a fejemben

a te hangodon
szólnak.

Csak felhúzom
takaróm,

felvonom vitorlám.

Te kecsesen szállsz

egy másik hajón,

én részegen,
otrombán.

Köd altatta a kótyagos várost.

Mármost ásítva
tudtam,

pár óra múlva

sejtelmeset dobban

az idő s a tér

kávéillatra
bódultan

magához tér.

Vajon kinyit-e a kis
zug,

mi némán őrzi
titkunk?

E tavaszi, szűk
derekú,

lopott
gyermekrandevú

emléke édes
tejként

alszik száraz
számban.

Lágyan megálltam.

Erre hirtelen nagyot
horkant

egy padba olvadó,

hanyag alak.

Még a túl-létben
van.

A pad keservest
nyikordul,

ahogy hősünk még

el nem zsibbadt
oldalára fordul.

Épp, ahogy te
szoktál.

Vajon mit álmodtál?

Te, aki ily zord
leckét tanul,

min nevet ily
ártatlanul,

az álom fátyla
alatt?

Mondanád, nem sok
maradt

abból a
kisgyerekből,

ki valaha szüleinek

karjában ringott.

Óvodába járt,

küzdött,
megingott.

Szerelmes lett,

majd álmok papja.

Míg egy nap

szétcsúszott
alapja.

Elnyújtottam e
percet.

Mily szép vagy, te
örök gyermek!

S a maszat alatt
búvik

ugyanaz a tiszta
mag,

mi időtlen, s min
nem

fog az anyag.

Áldozat lennél,

vagy önként
gázolsz

e maró bugyorban?

Nem válaszoltál,

én pedig a sürgető

macskaköveken

haza futottam.

Víg kacajtól zeng a csarnok.
Ezt nem illik – csak így pattog,
aki nem elég lezser.
Magasról nem érdekel.
Eleget hallgattam, hogy szapulsz.
Minden szavad a mélybe húz,
pedig te is voltál lókötő.
Vigyázz, mert miénk a jövő!
Mindenben csak magamat keresem,
pia, vallás, bulik, szerelem,
nem kell semmi, ha már langyos,
az nyer, aki elég hangos.
Hogyha beszólsz, bököm hibád,
szúró szavam szofisztikált.
Hidd el amit hazudsz vadul,
mert még talán megigazul.
Botrány kéne, jó rege lesz,
jöjjön egy kis apakomplex’.
Bort vedelő prédikátor,
ez a lány ma neked táncol.
Üvölts, légy csak ideges!
Úgyse voltál hiteles.
Aki nem járt poklot soha,
beutalom víg napokra.
Fogd cirkuszod, fogd kenyered,
dobd el neved, hogyha mered!
Terhes vagyok lelkesedni,
vedd mindenem, nem kell semmi.
Diogenész, maradhatok?
Ok, csak ne álld el a napot.
Poharam sincs, van két kezem.
A csarnok csendjét élvezem.
Amíg.

 Álmomban
egy tetőről
kútba ugrottál,
mert a tiéd elapadt.
Tán
álmaid estek kútba,
s utánuk vetetted magad.
Hanyatt-homlok,
szertelen
döntésed rád vall.
Nem ellened.
Sosem
tennék olyat,
mivel megkötöm kezed.
Így csak
álltam.
Szárnyat kívántam neked,
s enyhítettem
a
döbbenet hőbörgését,
mit tetted
keltett.
Felkészültem
zsibbasztó hidegvérrel,
mi
egyetlen fegyverem,
ahogy fogy a méter
közted és a kövek
közt.
Csitítom a hangot,
mi képembe nevet:
Nem
vagyok elég neked.
S bízom a vak sorsban,
így kell
lennie.
Egyedül küzdök,
nem háríthatok senkire.
Itt
úgysem én vagyok
a lényeg.
Támasza leszek
e vajúdó
lénynek.
Hibás sem vagyok,
a magad módján
szeretsz.
Melletted leszek,
míg
hamvaidból
újjászületsz.
Aztán felriadtam.
Szuszogásod
a legszebb dallam.
Ott feküdtél
épségben,
nyugodtan.
Elrebegtem, mit álmodtam.
Elringattál
karjaidba zárva.
Mondod, nem hagynál magamra,
kételyek
közt várva.
S együtt ugranánk fejest
az alvilágba.

Kettényílt életem

egységért kiált.

Magamnak teremtettem

sok ádáz hibát,

de hogy őszinte legyek,

nem bánok semmit.

Lelkem ezerszer vedlik,

mint örökzöld kígyó.

Megjött a behívó.

Végre földje lehetek

egy ártatlan magnak.

Bizalmam mélyre nyúló,

cserzett alakzat.

Ne félj semmit,

kicsi lélek.

Engem nem kudarcod,

hanem sikered éltet.

Még magányost rovom

a kopott utakat.

De bölcsebb önmagam

már ajtómon kopogtat.

Értünk izzadok,

harcolok nappal,

míg enyhülést nem hoz

az a bizonyos hajnal,

mikor tervem végre

valósággá válik.

De addig hadd merüljek

el álmomban állig!

Odaát nincsenek gátak.

Kik hűek hozzám,

megtalálnak,

és a hús börtöne

nem tart többé fogva.

Egybe olvadunk,

 egymást átkarolva.

Hideg szél fúj,

de rég nem új,

hogy nincs tető.

Én vakmerő,

én mostoha…

de otthona

minden vidék

űzött pribék

félreértett

hős szívének.

Nincs alany sem,

pimasz hangnem

a védjegyem,

és farkasszem.

Nálam a tűz,

bizalmam szűz:

meddő a nő,

de visszanő

hitem minden

reggel frissen.

Csonka falka

még siratja

kóbor fiát,

ki egy hibát

ifjan vétett,

mert nem értett

egy kulcs elvet,

a szent rendet.

Sose tétlen,

örök ébren

vár sorsára

Pán szolgája.

Mert most nevetsz,

míg részegedsz

a melegben,

mit kegyetlen

játékod nyert,

nyakatekert

üzletekben

azzal szemben,

aki árva,

s halált várva

neked ígért

ezer igét,

mit nem illett

volna hinned.

Mented tetted:

„Megmentetted.”

Hazug sánta,

olcsó álca

fals jó szándék,

s nem ajándék,

minek oka

bő uzsora.

De csak nevess!

Inkább megvess,

becsülj alá,

mint rontaná

az örömöt

a bűvköröd,

s eljön a nap:

húsodba kap,

kit neveltél,

mert feleszmél,

mily ára volt

nyerni fátyolt,

s elveszteni

jövőbeni

jó hírnevet,

s mert vészjelet

ültettél be

vad szívébe.

De most vége!

Menedéke

felé űzi,

s összegyűjti,

ki szólni mer.

Jussunk siker

vagy rút kötél.

Velünk a szél,

tartjuk hátunk.

Most felállunk.

Talán holnap

bekopogtat,

nálad terem

lábujjhegyen

a halk végzet.

Nem kell félned.

Büntetésed:

tükörképed.

 Nem voltál törött.

Bár elmédbe költözött

egy részeg féreg,

és méreg rágott.

Hogy kiebrudald,

ültetek a szívedbe

béke virágot.

„Tiszta a lelked.

Már régóta figyellek.”

– szólt őrangyalom.

Zord vihar ölel,

mert a szárnyad próbája

épp a bizalom.

Ép vagy, és egész.

Hogy önnön tükrödbe nézz,

felnyitom szemed:

mindez csak játék.

Leszek szövetségesed,

ha rettent árnyék,

mert te vagy, kiben

a józanság és mámor

önként egyesül.

És te túl is látsz

a játszmákon, amire

ember kényszerül.

Harsanjon derű,

ugyanazt a csillagot

bűvöljük éjjel.

Minden összetart,

ha a métely úgy érzed,

csak szakít széjjel.

Sorsod illanó

pillangó, és nem báb vagy.

Mind ismerjük jól

a gyötrelmeid.

Táplálják a virágunk

hulló könnyeid!

Megírtam már,

mit fájdalom

tüze szíthat.

A bátrak előtt

új kapuk nyílnak.

Mert kényelmes

ihletnek hívni és

kifacsarni minden epét,

de nem hamutól fog

megtáltosodni a gebéd.

Hanem parázstól.

Nem vagyok szobatiszta.

Hiába palástol

ezer ékes szó és kép,

ha örökösen ugyanazt

a dacot kenem szét,

min kotlok ruhástól.

Hiszen már várnak máshol

fivéreim és nővéreim,

kikben ugyanaz

a szándék ég,

de nekik már nem mentség,

mit épp kinőni készülök.

Holnap tán elmerülök

a tükörben,

hol próbám velem röppen,

nem húsomat tépi.

És egész máshogy

fogok majd beszélni.

Némi félelem lappang

még szívemben,

mert nem tudhatom,

mi vár a fátyol

másik oldalán.

Család vagy magány,

nem állhatok tétován,

talpam égeti a szikla,

elrugaszkodom,

s magam leszek

ősbizalmam hídja.

Elhagytam magam

a lét peremén.

Délceg hercegek

hajoltak felém.

Örökzöld jelent

lélegeztem ott,

a talpam alatt

friss hó ropogott.

Bál volt az égen,

én meg a múltam

freskói előtt

földre borultam.

Nem félek, csupán

a lélek éber

sebekre, mellyel

tükrét szerezte.

„Tanulsz vagy meghalsz” –

e két kegyelem

örökséged, ha

szülőd idegen.

Gyermek, én látlak.

Öleld hibádat!

Így leszel igaz,

gyöngy a világnak!

Benned a remény,

benned a jövő,

hisz tanítvány vagy,

nem szentségtörő.

Nem vagy elveszett,

árva korántsem.

Maga a kulcs vagy,

hiányzó láncszem.

Van keresztem, de pogány,

bennem él a hagyomány.

A vadonban rend honol,

tudja, ki rég vándorol.

Első negyed kincse még

csendben várja mesterét.

Talán végre felnövök,

vigaszt hozok, s örömöt.

Hol nincs fény, ott találom

vajúdó szűzi álmom.

Hogyha űznek ösztönök,

mossa ár, mi nem örök.

Nem az vagy, ki mereven

várja, hogy jön kegyelem.

Kíváncsi vagy s eleven.

Ne feledd – egy percre sem.