K(i)út

 Álmomban
egy tetőről
kútba ugrottál,
mert a tiéd elapadt.
Tán
álmaid estek kútba,
s utánuk vetetted magad.
Hanyatt-homlok,
szertelen
döntésed rád vall.
Nem ellened.
Sosem
tennék olyat,
mivel megkötöm kezed.
Így csak
álltam.
Szárnyat kívántam neked,
s enyhítettem
a
döbbenet hőbörgését,
mit tetted
keltett.
Felkészültem
zsibbasztó hidegvérrel,
mi
egyetlen fegyverem,
ahogy fogy a méter
közted és a kövek
közt.
Csitítom a hangot,
mi képembe nevet:
Nem
vagyok elég neked.
S bízom a vak sorsban,
így kell
lennie.
Egyedül küzdök,
nem háríthatok senkire.
Itt
úgysem én vagyok
a lényeg.
Támasza leszek
e vajúdó
lénynek.
Hibás sem vagyok,
a magad módján
szeretsz.
Melletted leszek,
míg
hamvaidból
újjászületsz.
Aztán felriadtam.
Szuszogásod
a legszebb dallam.
Ott feküdtél
épségben,
nyugodtan.
Elrebegtem, mit álmodtam.
Elringattál
karjaidba zárva.
Mondod, nem hagynál magamra,
kételyek
közt várva.
S együtt ugranánk fejest
az alvilágba.