Ehhez zene is jár: http://www.youtube.com/watch?v=OQBVm9OKX_k
Biztos tudod, milyen érzés az, amikor valakit még csak képeken, és szavakon, történeteken keresztül ismersz. Mikor egy idő után már fel tudod idézni az arcát a szemed előtt, mikor rágondolsz egy-két szófordulatára, akaratlanul is elmosolyodsz, és végül, már a neve puszta hallatára felkapod a fejed. Az általa érzett rajongásomat az együttese zenéjéből, és az általa készített kis művészfilmből merítettem. Akár álmomból felkeltve is fel tudtam volna mondani a szövegét, átéreztem benne minden rejtett gondolatot, és a gyomrom görcsbe rándult, valahányszor meghallottam a hangját.
– Ők azok? – kérdeztem bátyám a száguldó autók között átszaladó kamasz fiúbanda felé bökve.
– Igen.
– És ő is köztük van?
– Ja.
Közeledtek. Épp olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Míg a többiek csak odavetettek egy laza „Sziá”-t, ő kezet fogott velem, és puszit is adott. Izgatott mosollyal az arcán mutatkozott be a művésznevével, és továbbállt. A többiekkel még futottunk pár kört, de most már alig vártam, hogy visszatérhessek hozzá.
Az alapzene kellemesen keringett körülöttünk a pincében, akár a cigarettafüst. Mondanom sem kell, elég impozáns látványt nyújtott. Ott állt a színpadon, és csak nyomta a szöveget. Olyan kendőzetlenül tiszta hangulatot teremtett maga körül, amit még a profiknak is nehezére esik. Ösztönösen küldte tovább a rajongóknak a belőle áramló energiát, szinte tékozolva azt. A közönség kezdetben lagymatag volt, későn kerültek sorra. De így is pillanatok alatt fellobbantották a hangulatot.
A határozott, és mégis békés zene kígyóbűvölőiként éltek vissza hatalmukkal, sosem volt elég, sosem volt megállj. Ritkán van rám zene ilyen hatással. Általában, ha tetszik is,egy helyben állok, legfeljebb erőltetem a táncot. Most viszont nem bírtam leállni, magától járt a lábam. Úgy éreztem, tennem kell valamit, mások biztos nem élik át most ugyanazt, mint én. Ez kétségbe ejtett. Mi van, ha senki nem meri megtenni, amit a szíve diktál? Élni, akarni, megtenni, sohasem habozni. Ez vált jelszavammá. Önmagamról elfeledkezve részévé váltam a közönségnek. Eggyé váltunk, egyként emeltük fel kezünket az extázistól túlfűtött mennyezetig, egyként tört fel mellkasunkból az ének, de a próféta még mindig ott magaslott fölöttünk. Attól még, hogy egyetértést teremtett az öntörvényű farkasok között, még nem azt jelenti, hogy magunkra hagy, hogy egyedül maradunk. A békét hozta el ebben a fél órában, megszabadított gondjainktól, előítéleteinktől, és még csak meg sem hajlott a háta a súlyuk alatt. Emelt fővel, ragyogó tekintettel hirdette igéjét, s romlatlan szeretettel nézett végig rajtunk, mint aki nincs tudatában önön hatalmának. Egy közülünk, aki rávilágít a hibáinkra, de nem vádol, hanem elfogad.
A zene elhalt, de a belőlünk kiváltott érzések nem foszlottak semmivé, ott itatták át az izzadtság-, és sörszagú pincét. Kellemes fuvallat söpört végig rajtunk, beteljesítve a megkönnyebbülésünket. Felsóhajtottunk. Új előadó következett, de mindenki önkéntelenül is kizárta a zenét, az elődje által teremtett atmoszféra beköltözött tudatunkba, mint a békevirág magja, amit ártalmatlan szél söpört lelkünk kopár talajára, s az önerőből hajtott ki. És minél keservesebb helyre került, annál erősebbre, annál féktelenebbre, gyönyörűbbre nőtt.
Nem bízta el magát. A kellő tiszteletet megadva az összes versenyzőnek, kurjantgatott, ujjongott, tapsolt. Sörébe kortyolt, és a közönségen keresztül rám nézett átható tekintetével. Felforrósodtam. De nem vettem róla tudomást. Ez az ő estéje. Most a karrierjére koncentrál. Látom rajta. Nincs jogom megzavarni. Tovább énekeltem, végleg megfeledkezve eddigi korlátaimról. Mosdóba mentem, és megigazítottam a hajam. Futó pillantást vetettem csillogó szememre, felnevettem, és kiléptem az ajtón. Ott állt velem szemben, ledöbbenve a hirtelenségtől. Nyeltem egyet, ő pedig felhúzta a szemöldökét, és féloldalasan elmosolyodott. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, kivettem a kezéből a sört, letettem a kihalt folyosó üres pultjára, és megcsókoltam. Forrón megcsókoltam, kiadva magamból minden feltornyosodott szenvedélyt, és magamban tartott imádatomat, kimondatlan rajongásomat. A fejemben lüktetve visszhangzott a zene, és a hangja, ahogy tiszta szívvel énekel. Visszacsókolt, majd abbahagyta, és értetlenül pislogó szemembe nézett.
– Inkább gyere el a következő házibuliba. – mondta, gyorsan megölelt, adott egy puszit a fejemre, még egyszer rám mosolygott, és eltűnt. Az órámra néztem. Indulnom kellett. Pillanatnyi mámoromban megfeledkeztem róla, hogy csak én ismerem őt évek óta, és ő rólam mit sem tud.
