Meg akarlak ismerni. Tudni akarom a gondolataidat, az összeset, és (meg)érezni minden rezdülésedet.
Át akarom élni az álmaidat, terveidet, csalódásaidat.
Lennék én télen a nyirkos ablak, hogy engem ujjaid hegyével csiklandozva űzd el unalmad.
Ha rád tör a kíváncsiság, lennék a patak, mely tudásszomjad átmenetileg csillapítja.
Lennék szárazságban a hirtelen jött vihar, ami az egyhangúságot szeli ketté váratlan lecsapásával, a leülepedett érzelmek felkorbácsolásával, félelem teljes izgalom ígéretével kecsegtetve. Aztán, amilyen hamar megérkeztem, úgy el is mennék, nem hagyva magam mögött mást, mint fellelkesült zihálást, s a gyermeki örömöt az arcodon, hogy „Még, még!” De még nem. Majd ha újból szükséged lesz rám.
Én akarok lenni a napsugár ami selymesen cirógat, amikor úszás után kimerülten jössz ki a vízből, s langyos ragyogásommal enyhíteném a szelet, ami ilyenkor dermesztően burkolja körbe hófehér bőrödet.
Viszont lennék a szellő, hogy mikor beteg vagy, elfújjam s magammal vigyem lázrózsa-terheidet.
Ha valaki bánt, s úgy érzed, ezt már nem viselheted el, könnyű árnyék képében besurrannék a szobádba, hozzád simulnék, s homlokodat illetett otromba csókomon keresztül magamba innám kétellyel teli fájdalmaidat, hogy rajtad ne maradjon semmi súly, ami gondtalan lelked szárnyalását visszafogná.
És végezetül, meg akarlak nevettetni.
Nem tegnap, nem ma, nem holnap. Örökké.
Ahányszor csak akarod.