A magányosan sétáló macska

Nem veszed észre, hogy kezded egyre jobban elveszíteni önmagad?
A körülötted végbemenő változásokból csak annyit észlelsz,
hogy mindenki elhagyott, vagy ellenséggé vált.
Felháborodottságtól kitágult orrlyukakkal tekintesz körbe, s
a jámbornak ugrasz neki, amiért ő hűtlenül visszavonult
a zsarnokoskodásod okozta lángcsóva-fergetegek elől.
Szegényekből még a lelket is kirázod, mely odabent reszket, mint a nyárfalevél,
aztán száraz, hideg földre veted azokat, mely felporzik nedves kis lelkük nyomán.
Majd vallatólámpát tolva a képükbe, végtelen hosszúsággal szegezed nekik
kitekert vádjaidat,
míg végül azok lelkiismeret furdalással átitatva
vetik magukat a lábad elé, hogy a bocsánatodért esedezzenek.

És ekkor te hátradőlsz fekete emberbőr-karosszékedbe,
és felsóhajtasz, hogy „Na lám, ez az igazság-dolog mindig győz!”
Peckesen járod az élet folyosóit, lenézően tekintve
a nálad feljebb valókra, és
leköpöd a kemény munkát, a türelmet.
Nem tisztelsz senkit, és semmit, csupán
nemtörődömségből, és mások beléd hiába vetett bizalmából épített kultuszod
törékeny díszleteit.
Hamis dicsfényben fürdesz embereid
szerető és félő tekintetétől kísérve,
s azt hiszed, az a tökéletes boldogság.
Hiszen nem sokára sikerül megvalósítanod a lehetetlent,
a rabszolgák száma a talpad alatt egyre nő, kik
földre görnyedve emelnek mind, s mind magasabbra.
Lassan elfoglalhatod égi trónusodat is,
szemedben senki sem állhat már fölötted.

De akkor ki az az alak, aki
egyedül lebeg ott a fényben, mely ah, érzed, elvakít.

A nemes lelket az önfeláldozás és az önzetlenség emeli magasabbra,
s nem az alatta nyögő kétségbeesett rabszolgák hada.



Mily pimaszság, ez ember dacol veled, érzed,
„Előre emberek, ítéljen csak a Végzet!”
Azok tétováznak, majd nekierednek.
Te a földre zuhansz, s bár komolyabb bajod nem lett,

dacosan biggyeszted a szád,
ahogy nézed maroknyi sereged tétova támadását.
Megzavarodva mind, billegeti a kardot előre-hátra,
de motiváció hiányában a fogást egyik sem találja.

Suhan a nehéz fémfegyver, de célja nem a pusztítás,
hanem valódi érvekkel a szabadság nyilvánítás.
A pár ember már az irdatlan sereg mellett,
kicsit még keresnem kell téged, azután föllellek.

Apróra zsugorodva bujdokolsz az egyik sarokban,
mi több, térded átkarolva motyogsz magadban.
Homlokod forró, még a víz is kiver,
szemedben kétségbeesés villan, úgy pillantasz fel

feléd segítségül nyújtott kezemre.

Megvetően nézed hófehér tenyerem,
majd leköpöd azt,
mely arcon csap erre,
s te gúnyosan felkacagsz.

Így volt ez mindig,
ezután is így lett,
az ifjabb testvér a békére
sohasem jelentkezett.

Baktatok. Végre kiértem a szabad levegőre, ahol nem árt nekem senki. Felsóhajtok, leheletem láthatóvá válik a fagyos levegőben. E látványtól mindig libabőrös leszek, s könnyed mosolyra készteti szél által pirosra csípett arcom. Kitátom a szám, és hagyom, hogy a hópelyhek finoman landoljanak a nyelvemen. Karjaim széttartva nézem telhetetlenül a csillagos eget, s azon tűnődöm, mire hasonlít. Mint megannyi szép gyermekkori emlék, vagy örökké kísértő reménykép, úgy ragyogják be az éjszakai égboltot, háttérbe szorítva a mindennapok kicsinyes zsarnokságait. Bármeddig el tudnám nézni.
Ám ahogy így baktatok, lábammal a sima talajon véletlenül belerúgok valamibe. Mi az? A semmiből előtűnt, macskánál alig kisebb méretű tucatnyi kupacok cseppet szétszéledtek a megzavarásukra, de menten összeszedték magukat, és felém fordultak. Csaknem… ezek…! Ocsmányak, rühösek, hazugok, akik utamat állták, és csapatokba vergődve, fogaik közül sziszegve közelednek felém! Ahogy körbetekintek, látom, hogy az egész ligetet megfertőzték ezek a mocskos szörnyetegek. Csak egy kiút van előlük, hátrafelé, s nyomban futásnak is eredek. A nyomomban vannak, s gyorsabban szaladok, mint valaha, de hiába! Az egyik mélyen belemar a bokámba, én pedig a fájdalomtól sokkot kapva rogyok össze, s karom az arcom elé vonom. Összeszorított szemmel és szívvel felkészülök, hogy kapui végleg zárva maradnak. De a vinnyogó állatok hangja elhalt. Egyedül még a kétségbeesett zihálásomat hallom, de már azt sem sokáig. Végre összeszedem a bátorságom, és kimerek pillantani a karom alól. Már nem bánt senki.
A harapást, ami az előbb még oly nagyon kínzott, már nem érzem a lábamon. Ez a béke. Semmi zaj és semmi szag és semmi fény. De igaz, sötétség sem. És idő sem. A falakon semmi sem hatol át, semmi a világi anyag, dolog, szín, zörej, emlék. Megfogadtam, hogy nem élek velük, és én magam ellenőriztem. Ki más tehette volna, hiszen egyedül ülök a rideg, végeláthatatlan kastélyban. Egy asztal. Tálakkal már meg van terítve, de se késem, se kanalam, se villám. Szomjazom. Rég éreztem ilyet. Kicsit még élvezem az érzést, az érezés nagyszerűségét, majd mikor már nem bírom tovább, mohón a kancsó felé nyúlok, s annak minden tartalmát kupámba töltöm. Még egy kicsit nézem. Biztos, hogy ezt akarom? Fogadalmam szegjem hát meg? Várjunk… Mintha víz lenne! De hogy lehetséges ez, mikor minden onnan való dolgot száműztem a birodalmamból? Szomjam már a tetőfokára hágott, pokolba az ígéretekkel, ide, ide a poharam! Hevesen, kéjesen belekortyolok, csak nyelem,  nyelem az éltető folyadékot, de hirtelen félrenyelek, valaki kacagott. Dühösen nézek körbe, a hang forrását keresem. Ki volt az?! Ki merészelt…! Ah, biztos csak a víz csobogását hallottam. A víz, a víz! Ismét inni kezdtem, ám amint a számhoz emeltem a kelyhet, a lárma újból felhangzott. Bújócskázó gyerekek hangja. Már tisztán hallottam, a csilingelő moraj visszaverődött a magányos csarnok kietlen oszloptengeréről. Úgy tettem, mintha nem hallanám. Amíg ittam, addig lopódzkodtak közelebb. Egymást bátorították a csínyre, amíg a ház ura úgysem figyelt.
Így igaz, úgysem figyel. A világomért sem rontanám el a játékukat, ha én is része vagyok. Hirtelen, tettetett komorsággal pillantok körbe, majd megiszom az utolsó cseppeket is. A szívem már vadul ver, a torkomban kalapál. Mindenemmel a szerepemre összpontosítok, a lelkem szárnyra kél a növekvő izgalomtól. Mivel a vizet már mind magamba ittam, úgy tettem, mintha aludnék. Hallottam parányi lépteiket, ahogy előttem toporognak. Na? Vajon ki érint meg legelőbb? Még kuncognak néhányat, s a legbátrabb előlép. A piciny kéz érintésére hirtelen karjaimat felrántva pattanok fel trónomból, s fröcsögő nyállal ordítom el magam. De nem szaladtak el. Még csak meg sem hátráltak, de kíváncsian sem pislogtak felém.
Ott sem voltak. Ismét a síneken feküdtem, de ezúttal nem vártam meg sorsomat. Talpra álltam, s magasabbnak éreztem magam, mint valaha. Az önző életű szörnyetegek is észrevették, s egy pillanatra mintha meghökkentek volna. Az egyik legaljasabb felém lépett, s hegyes fogait villogtatva emlékeztetett rá, hogy egykor ő mart bele húsomba, ő szakított ki belőlem egy akkor létfontosságú darabot. Én erre ugyanazzal a lábammal könyörtelenül belerúgtam, kiélve rajta minden fájdalmam, hogy jó három métert repült, aztán szétterült a földön. Az egység felbomlott. A sereg megdöbbent, és a fele menekülőre fogta, csak a másik fele közeledett felém vicsorogva, de tétován. Én pedig, tiszta szívből jövően és határozottan mosolyogva, könnyed mozdulattal félrerugdosva a dögöket haladtam tovább utamon, amiről az egykor mindent beburkoló köd már kezdett eloszlani.

Egy kis zene a végére: http://www.youtube.com/watch?v=BlAT4m32m08

Szégyelld magad, te rohadék!
Arcod higgadt álarc fedi, de fogadjunk,
belül majd szétrepeszt az a kaján vigyor,
ami azért ott bujkál a szemedben.
Nem termett még olyan babér,
amit ilyenkor császári fejedhez illőnek vélnél,
s pöffeszkedve járod a folyosókat
mások elismerését kutatva, majd begyűjtve.
Netán tiéd a világ?

Bejártam a birodalmat keresztül-kasul,
de ajkaidhoz még csak hasonlóra sem leltem.
Pedig elhiheted: bőszen kutattam méltó utódodat.
Talán ő! De nem.
Vagy ő? Mégsem.
Minél több kontár művét kóstolgattam,
hosszú ideje diétázó ajkaim
annál mohóbban sóvárogtak
egy valódi művész ínyenc-fogásaira,
melyet viszont csak a te konyhádban tálaltak fel.

Már szinte fojtogatott a szomjúság,
mire ajtód elé értem.
Nyeltem egyet, izgatottságtól remegő kézzel
lenyomtam a kilincset, leültem egy szabad asztalhoz,
és hívtam a pincért.

Zene: http://www.youtube.com/watch?v=324ux7TykZw&feature=related&fb_source=message

Elárulnád, mégis hogy vagy képes elérni,
hogy tudat alatt újra és újra beléd szeressek?
Már épp tisztázom magamban és
megfogadom, hogy nem jelentesz a számomra az ég világon semmit,
mikor a sors összehozza találkozónkat,
s lélekben pillanatnyi felkészülési időm sincs, mert
a tekinteted szívemet hirtelen felcsapó hullámként üdvözli.

Egyetlen langyos szellő a magányra váró őszi csendben elég volt,
hogy megkondítsa szívem zúzmarássá dermedt harangjait,
s annak csilingelő igéit továbbröpítse szárnyán annak kietlen,
légszomjas űrbirodalmába.

Majd mikor elért hozzám,
észrevétlenül szendergő lényemet úgy riasztotta föl álmából,
mint a sötét éjszakát a villámcsapás.
Csak nekem még annyi időm sem maradt,
hogy a sokk mennydörgéssel csillapodjék.

Mert olyankor már nem hallok semmit.
Nem érzem az emberek lökdösődését,
vagy a mindennapok kínzó feszültségeit,
de még a talpam alatti macskaköveket sem.

Lelki szárnyaimmal már önfeledten ismeretlen utakon szállok,
s célom egyedül Te vagy…
… a te felkutatásod!

(akik a sötétséget egyszerre megvilágító fényükben vették észre a másikat, aztán nyomban el is tűntek)

http://www.youtube.com/watch?v=pW4-ksCmGHo

Tükörbe néztem. Alighogy megláttam ezt a nyughatatlan, örökzöld szempárt, éreztem, hogy hasonló hozzám. Vállaidra omló puha, élénkbarna haja itt-ott vidám fürtökbe kunkorodott, de alapjában véve egyenlőtlen hullámos tincsek fodrozódásaiban végződött, mint a tenger kiszámíthatatlan hullámai. A kamaszokra jellemző hegyes, pisze orra ártatlanná tette megjelenését. Gyámoltalanná, és az is volt, bár kerek állacskája határozottan és kíváncsian ugrott enyhén, bájosan előre. Milyen gyönyörű, ahogy félénk sugaraival ragyog! Milyen szelíd! Frufruját zavarában pilláit lesütve teszi füle mögé, és legszívesebben eltakarná arcát apró kezecskéjével. Bátortalanul közelebb lép, s én is így teszek, de ó, jaj, megtorpan! Én hogy merjek így közeledni? A tünemény elbizonytalanodott tán, vagy mi lelte? Ne félj, madárka, nem akarlak bántani, nem áll szándékomban kisajátítani, kalickába zárni, hogy egyedül enyém légy csupán! Épp ellenkezőleg, csak megsimogatnálak, becézgetnélek, s magamba zárnám emléked, ha megengeded. Mintha önbizalmát visszanyerné, nyelünk egyet, és megtesszük a hiányzó lépést. Most már akár egyenként megszámlálhatnám a szeplőket bíborszínre piruló arcán. Ajka megremeg, sóhaja párás nyomot hagy az üvegen. Ez az, mi közénk gátat állít, az egyetlen, mi határt szabhat a végzet akaratának. Hol felfed, hol eltakar dolgokat, hogy a végén már azt hinnénk, csak illúzióval kecsegtet, s látomásaival az őrületbe kerget. Mert legnagyobb bánatunkra, a tükör felületén tiltott az átjárás.
Csak nézem, csak nézem, mint aki sohasem akarja abbahagyni. És így is van. Mert az, kit állandóan fény vesz körül, kinek minden kész volt, még mielőtt kérhette volna, sosem élheti át a szüntelen vágyódás kínjait, de az elérés örömeit sem. Nekem, aki egész életében csak vágyódott, de azokat sosem kaphatta meg, nekem, akinek álmai feltorlódtak, de napvilágot még sosem láthattak, nekem, akinek lelke mindig csak önmagában járta a kopár pusztát, s sorstársra még csak nem is gondolhatott, … kincsre lelt ebben a magányos kísértetben.
Köddé foszlott felhőálmai ott keringtek pillantásában, s mikor bátortalanul találkozott az enyémmel, már-már összeállni látszott egy szabad, szilaj felhőparipává, épp mint amilyen az enyém volt egykor. Életünk során végig két párhuzamos úton haladtunk, nem is sejtve, hogy aki értünk született, ott bandukol a túloldalon. Az érzéketlen, kíváncsi sors hideg falat emelve közénk figyelte, hogy az üveg mentén az élet nehéz, kemény földjében ugyanarra ásunk-e, mígnem elsodorván közülünk a talajt, láthatóvá tett minket egymás számára, hogy aztán újból elragadja őt tőlem. De áldom érte, mert segített, hogy rátaláljak, segített, hogy megismerhessem. Köszönöm! Százszor, ezerszer is köszönöm neked, hogy nem hagytad, hogy egyedül enyésszek el
a meg-nem-értettség homokviharában, hogy legalább tudtomra adtad: nem vagyok egyedül.
Száraz köhintés hangzik fel a hátunk mögött. Az időnk lejárt. Szemébe könnyek áradata tódul, ahogy ráeszmél, hogy a kegynek vége. Szívem kétségbeesetten sajdul bele a látványba. Ne sírj! Kérlek téged, ne sírj! Mit tegyek, uram? Mondja, mit tehetek, hogy megnevettethessem őt? Ahogy látom, hogy hurcolják el, egyvalami ötlik hirtelen eszembe. Szemem lehunyom, veszek egy nagy levegőt, örök-köddé válok-majdnem, mint az álmaid-, odaúszok melléd, kézen foglak, kiragadlak a gaz valóság karmaiból, és könnyedén elszökdécselek veled az oldalamon…

„Vannak helyzetek, amikor egyszerűen vissza kell fognod magad.”
Mostanra tudom, mit jelent. Mára megtanultam, hogy lehet egyetlen arcizom megrebbenése nélkül, láthatatlanul sírni, mi több, szívszaggatóan zokogni.
Midőn a régóta áhított magány beszálltával az ember ráeszmél, hogy már elérte a friss békeállapotot, amikor szívét még lehúzza a könnyek áradata amivel titkon öntötte tele, de már képes akadozva, szaggatottan lélegezni, s törékenyen remegő mellkasát megkönnyebbülés árasztja el. Hisz’ már nem zargat senki.

Egyszerűen gyűlölöm az arcod.
Gyűlölöm az orrod, mert amikor a rajtad eluralkodott dühöt igyekszel palástolni, fújtatásoddal önkéntelenül is elárulod magad.
Gyűlölöm a fülcimpáid, ahogy minden egyes mosolyodnál fölfelé rándulnak, ezzel kifejezve végtelen jókedvedet, míg az enyéim legfeljebb elvörösödnek, mikor megértő, könnyed csókokkal illeted őket.
Megvetem ívelt, erős szemöldököd, ahányszor csak tekintélyt kölcsönözve neked mindig a te javadra ad igazat, majd -válaszomat meg sem várva- komoly összehúzásával, az ajkaid körül játszó napsugarat kihasználva gyűri  le elgyengült női szívemet.
És tényleg, ki nem állhatom ajkaidat sem, amiért csak játszanak az enyémekkel, s komolytalanul kezelik annak sóvárgását.
De legfőképp a szemeidet gyűlölöm, az okos, barna szemeidet, ahogy átható ragyogásukkal a rabszolgájává tesznek mindenkit, aki a bűvkörükbe kerül. Ahogy felkínál, ahogy áltat, ahogy megszeg. És mégsem hazudik. Pillanatnyi mámorában odaígérne bármit, felrúgna maga körül mindent, hogy célját elérje, nem is számolva a következményekkel, kisírt párnákkal, soha be nem forrhatóan feltépett sebekkel, bizonytalan szenvedéstől hamuvá égetett életekkel.

Egy kis zene a hangulat megteremtésének kedvéért:  http://www.youtube.com/watch?v=pBHT9DO4PjE&feature=feedrec_grec_index

Ó, még most is emlékszem,
mekkora megkönnyebbülés volt
általad érzett örökké viszonzatlan szerelmem
 rabláncaitól szabadulni.

Ismét akadálytalanul lélegezni,
járni a saját utam,
a te lehetséges véleményedtől függetlenül
érezni és cselekedni.

Újra hallani a föld szívéből feltörő zenét,
-és a sajátomként átélve minden rezdülését-
válni részévé a
szilajul kószáló szélnek.

Eddig lételememmé vált
bálvány-, és reményfátylamat elégetve
végre kendőzetlenül látni a Világ kiismerhetetlen,
örök rejtélyeit, különc csodáit –

– és téged, amint életedben először
kíváncsian pillantgatsz felém…

Selymes haját vadul cibálta a csípős esti szél. A jegyes hókristályok keményen kopogtak didergő ajkain, pilláit lesütötte kíméletlen támadásukra. Apró lábaival nehézkesen haladt a derékig érő hóban. Fülében még ott csengtek édesapja irgalmatlan szavai: ” Ha most kilépsz azon a ajtón, ide többet be nem teszed a lábad.” Maga elé meredt és arcát mély búskomorság torzította el. Sokáig csend volt. Néma volt a bagoly, néma az éj, síri csend volt még a fejében is. Hirtelen csilingelve felkacagott, és ragyogó szempárját a körülötte lévő fák és a csillagos égbolt felé emelte, mert eszébe jutott úti célja. Volt a nevetésében valami ijesztően ideges, de lehet, hogy csak a fogvacogása tette. Lelki szemei előresiklottak, át a sűrű erdőn, mely most még fogva tartotta, át a patakon, ki a havas rétre és fel a sziklás dombtetőre. Végre szemtől szemben állhat majd vele. Erre a gondolatra szinte szárnyra kélt és meg sem állt a kastélyig.
A zord, sötét árnyakkal keresztezett palota láttán azonban egy pillanatra megtorpant. Kétségektől dermedt szíve most izgalomtól hevesen dobogott torkában, ahogy megfogta a súlyos vaskaput. És most mitévő legyen? Sebesen zihált, fújtatott, akár egy veszett ló. Ha így betorpanna az éjszaka közepén, azt hinnék, megőrült. És ami még rosszabb, ha az úrnak vendége van, kínos helyzetbe hozza. Végignézett magán, és inába szállt a bátorsága.  Inkább összekuporodik itt az ajtó előtt, és alszik egy keveset. De minden perc egy órának tűnt. Összeszedelőzködött, és rászánta magát, hogy bemegy. Elvégre semmi rosszat nem mondott a nagyságos úrnak… – igazából még nem is mondott neki semmit. Hátrafogta kócos haját, és már nyúlt is a kopogtatóért. Akkor megcsapta az óvatosság szele, és a szégyenre gondolt. Ha felismerik, mit összenevetnének rajta a faluban, hogy egy fiatal lány koldus módjára hajlékot kér az úrnál. Vajon mivel fizet érte? Elöntötte a víz a pajzán gondolatokra, és keresztet vetett. Finom ösztöne – ami már a fiatal tündérlányokban is megvan – és női büszkesége arra intette, hogy bújjon álruhába. Áldotta az eszét, amiért kivételesen nem ábrándozott el azon az órán, mikor az alakváltást tanították. Hagtalanul motyogta a varázsigét, csak ütemesen lobbanó lehelete jelezte, hogy beszél.
Egyszer csak piros orra megnyúlt és bibircsók is nőtt rája. Szalmaszín haja megőszült, szeme kifakult. Puha bőre varangybőr lett, gerince ferde, hangja kérges és szappanos ízt érzett a szájában. Nemcsak külleme alakult át, esze is eltompult. Így állt hosszú percekig, nem is emlékezve, miért jött. De ott a hidegben elfogta a vágy egy kényelmes fotel és a kandalló melege után, így hát úgy döntött, bebocsátást kér. Ki tudja, lehet, hogy itt lakik, csak elfelejtette. Bekopogott hát. Türelmetlenül hallgatta az unott lépteket. Végre valahára feltárult az ajtó. Egy szolga dugta ki a fejét álmosan és nyűgösen, de egy pillanat alatt kijózanodott a néne csúf külsejétől, és hátrahőkölt. Ám a néni sem volt rest, addig erősködött, míg az beeresztette az előcsarnokba és előadhatta kívánságát. De mikor meghallotta mit akar, riadtan tiltakozni kezdett. A néni közölte, hogy nem kívánja ingyen, s cserébe egyetlen kincsét kínálta, egy préselt rózsát. Valahonnan úgy rémlett neki, hogy sok viszontagságon mentek már együtt keresztül és az életénél is többre becsülte ezt a virágot, hiszen ez volt az élete. A szolga már válaszolt volna, mikor egy kemény hang dörrent rá a sötétből:

– Ki van ott?

Az inas hebegett-habogott, de az úr belé fojtotta a szót:

– Hogy merészeli, hogy csak így betolakszik a birokomra?

A nénében felkavarodott egy emlék, aszott szíve felhevült, és képtelen volt haragudni a fiatalemberre, aki ilyen kegyetlenül beszélt vele. Gyöngéd pillantást vetett rá, és neki is előadta ajánlatát. Minden szeretete ebben a virágban volt, s ő mégis habozás nélkül felkínálta az úrnak. Csakhogy az ahelyett, hogy elfogadta volna, gúnyosan kacagott, kikapta a kezéből és eltiporta azt. Nem csak a rózsa, hanem az öregasszony szíve is szilánkokra tört.
Az ösztövér test hirtelen semmivé foszlott, és egy világszép tündér állt a helyén. Hajdan ködös szeméből csak könnyfátyol maradt, az is patakban gyöngyözött alá. Durva mozdulattal letörölte, itt nem volt helye könnyeknek. Megmaradt erejével az urat rémséges szörnyeteggé varázsolta, és szigorú átokkal sújtotta a kastélyt és annak minden lakóját. Végül pedig a szörnyeteg dühöngése közepette kilépett a kíméletlen hóviharba és többé senki sem látta viszont.