Szégyelld magad, te rohadék!
Arcod higgadt álarc fedi, de fogadjunk,
belül majd szétrepeszt az a kaján vigyor,
ami azért ott bujkál a szemedben.
Nem termett még olyan babér,
amit ilyenkor császári fejedhez illőnek vélnél,
s pöffeszkedve járod a folyosókat
mások elismerését kutatva, majd begyűjtve.
Netán tiéd a világ?
Bejártam a birodalmat keresztül-kasul,
de ajkaidhoz még csak hasonlóra sem leltem.
Pedig elhiheted: bőszen kutattam méltó utódodat.
Talán ő! De nem.
Vagy ő? Mégsem.
Minél több kontár művét kóstolgattam,
hosszú ideje diétázó ajkaim
annál mohóbban sóvárogtak
egy valódi művész ínyenc-fogásaira,
melyet viszont csak a te konyhádban tálaltak fel.
Már szinte fojtogatott a szomjúság,
mire ajtód elé értem.
Nyeltem egyet, izgatottságtól remegő kézzel
lenyomtam a kilincset, leültem egy szabad asztalhoz,
és hívtam a pincért.