A magányosan sétáló macska

R. J.-nek

Irigylem és szánom Önt szépségem,
Mert az árral úszik épségben,
Az árral úszik szürke békében.

Maga halálra unt, törött szárnyú lepke,
Hát hogy jutna így fel a fellegekbe?
Megértem Önt, én is ilyen voltam régen.

Csakhogy változtam azóta, előnyömre, úgy érzem:
Hajam fakóbb, szebb nem lettem, ha visszanézem,
De mert minden élet idebent van, senki sem tart féken.

Jómagam súrlódom; harapnak, gyötörnek,
De szabad vagyok, s kérdem Önt:
követte már lábnyomát fékeveszett gyönyörnek?

Látom kérdő pillantását, hát válaszolok, kérem:
Igen, megszállt szeme ragyogása,
Belém hatolt mélyen, a szívemig egészen.

Elsápadt és hallgat. Nem rémítem meg, ugye?
Ne legyen olyan komoly, Önnek nem kell félnie,
Nem vétek egy szelíd mosoly, hallgasson csak ide:

Nem bűn az öröm. Kik magát nevelték,
Irigységgel szívükben tették,
Búra alá zárták a lepkét.

Adja hát a kezét, ne legyen szégyenlős, drága!
Ajánlatom illanó, őrült hinta-vágta,
Előre majd hátra, ugorjon a mába!

Hogy mért éppen magácska?
Hisz gondolni se bírok másra,
Megszállt szeme ragyogása…

Várjunk… ezt már mondtam…
Mert gondolni sem bírok másra,
Nyelvem sincs az udvarlásra.

Egy a lényeg, kisasszony,
Hogy ma éjjel vigadjon, de…!
Ezt a szabályt ne feledje:

Bájait nem kell befedje, csak szórakozzon napkeltéig,
Repüljön a derült égig, s ha van mersze,
Alászállhat sötét vermekbe. Csapjon tenyerembe!

Pattanjon fel hátamra, de szőrén üljön meg,
Aztán cibálja sörényem, nyerítsünk!
Vágtasson kedvére – azután cserélünk.

Szemben a széllel, érzed már?
Más lett szemed egészen. Ez a botrány,
Integess. Csak peckesen, merészen.

Részeg vagy és kába. Hallod amit mondok?
Ó Te szegény pára! Legközelebb nem adok
Széna helyett kockacukrot.

Egymás alá adtuk a lovat, messzire is mentünk,
De csillapodj le kérlek mára,
Különben elvesztünk.

Csitt, elmúlik, csak maradj nyugton.
De csitt! Mi hang dörren az aszfalton?
Fúria anyád közeleg, s vele vihar-fergeteg!

Nincs esély, már nem lehet elbújni,
Egyre közelg, nem tudnék messze jutni,
Hacsak nem a fára…!

De belecsimpaszkodik a gatyámba,
Rángatja le rikácsolva, s mert erősen kapaszkodom,
Az ülepemen csattan a pofon.

Mikor dühét kitöltötte, liheg és elvonul pörölve,
Én lekecmergek, -kezem sajgó tomporomon,-
Virág szagot érzek, és pödrök egyet bajuszomon.

Lomhán zökken, kattan a villamos foga
Eljött, ó ember, az undok közöny kora
Bizonytalan lét, értelmét ne várd soha
Élet-halál harcban sok ásító pofa

Üres életéhez holtig ragaszkodik
Maga sem érti miért, megalázkodik
Élelme sincs elég, mégis sokasodik
De legfőképpen, őkelme – panaszkodik

Versengve megy ölre keserűbb címekért
Azt tartva többre, kit tenger fájdalom ért;
A büszke, ősi nép, mely bátran csapolt vért,
Köpködve harsog valótlant, szánalomért.

Ily világ ez, dacosan pillantok körbe,
A villamos lassul, vihar lesz fölötte,
Megriad a tömeg. Nézz, ha mersz tükörbe! 
Szívem vad ritmust ver: van ok az örömre.

Kavarog a Duna, lám, bosszúra éhes,
Sértett szíve háborog, mily szenvedélyes!
Szabad röptet jár a Szél, szűz nyelve éles,
Tánca igéző, szökése leleményes.

Roppan a jég; kívül fagyos, mégse fázom,
Olvad a bűn alant, vágtat szilaj lángon;
Finom késem sikamlós kéjekbe mártom,
Mámorító e kaland; fejemmel játszom.

Csiklandozó hóhér Ő, higgadt, kedélyes;
Célja titok, terve nincs, arca rejtélyes;
Írisze kacér, a tér szikrázó, fényes,
Kapkodom a levegőt, nem elégséges.

Hódít a Vágy, odaránt egy pimasz csókra,
Lelkem hű csarnok, bezengi ezer óda,
Nem látok a ködtől, úgy pattanok lóra,
Vakon rózsás felhők közt; nincs perc, nincs óra.

Kéjes sikoly tipor át a poshadt csenden.
A vétkes kiléte titkos, rendületlen,
Zabolátlan visszhangzik az emlékekben,
Kétes nyomot hagyva korhadt szellemekben.

Kiszámíthatatlan. Ez a kedvenc szavam. Sosem lehet tudni, mit indítasz el, ha leejtesz egy tollpihét, vagy csak odébb rúgsz egy követ.
Néha elgondolkozom azon, hogy ha ilyen kis semmiségek is ugyanolyan vízgyűrűket keltenek az élet vizében, akkor egy komoly döntés mekkora hullámokat indítana el. Talán akkorákat is, hogy az felborítja a tutajt, amin utazunk. De sokszor a szélcsend utáni hullámok hátán lovagolva feledésbe merülnek a józan túlélési ösztönök, s egyedül a vihar mámora az, ami éltet…

Sosem hittem volna, hogy ez történik, ha aznap is bemegyek hozzá. A sors hamar megtanított rá, hogy pusztán a tehetségemmel semmit nem tudok elérni, ezért úgy alakult, hogy az utóbbi időben -mondhatni- mindennapos vendégnek számítottam nála. A titkárnője már meg sem kérdezte, mi járatban vagyok. Ennek köszönhetően a karrierem szép ívben görbült felfelé, pedig még csak két éve taposom a malmot. Ő hívott, úgyhogy beléptem a szobába. Bájosan rámosolyogtam – imádtam ezt, épp íróasztala tetején ült, ami azt jelentette, hogy kreatív hangulatban van-, odatipegtem az ablakhoz, és beengedtem egy kis friss levegőt. Kecsesen megpördültem a tengelyem körül, és már készültem is egy csábos pillantásra, amikor hirtelen megtorpantam. Nem volt egyedül. A sarokban ült (a kedvenc fotelemben) a fiatal férfi. A konkurens. Hetykén bámult felém, meg-meg lötyögtette a whiskey-ét a kristálytiszta üvegpohárban, és előrébb csúszott a fekete bőrön. Na ezzel húzta ki a gyufát. Még csak arra sem méltat, hogy felálljon a kényelmes kis helyéről, és bemutatkozzon! Akárkinek is képzeli magát, én keményen küzdöttem azért, hogy idáig eljussak, és emberszámba vegyenek, míg ő -nyílván egy gazdag fejes örököse-, csak kényelmesen helyet foglalt a karosszékben, miután„jó szándékú” imái meghallgatásra találtak. Vártam, hogy a főnököm bemutasson neki, ezért kihúztam magam, és jelen indulatomhoz képest a legfinomabban köhintettem egyet. Főnököm felocsúdott a fiatal egyedülállóan magabiztos erőt sugárzó bűvköréből, és kimondta a nevét. Azonnal rápillantottam. Igen, ez Ő. Nocsak, a körszakállon kívül semmit sem változott. Valahol belül éreztem is a deja vu-t, talán mert egész viselkedése még mindig a megvetést hordozta magában. Még élénken él bennem az emléke, ahogy a folyosón hátrasurrantak dohányozni, én meg hála reményében letagadtam őket a biztonsági őr előtt. Biztos voltam benne, hogy ő már a nevemre sem emlékszik, ha egyáltalán tudta valamikor. Éreztem, hogy nevetséges, de legszívesebben a képébe ordítottam volna, hogy Én vagyok az, emlékszel? Én! Akinek egykor még az árnyékod látványától is hevesebben dobogott a szíve, s aki kincsként őrzött mindent, aminek csak köze volt hozzád! Nézz meg jól! Most nézz meg! Így! De már késő… Nem kaphatsz meg!  
Talán meglátta a szememben fellobbanó tüzet, mert kihúzta magát -még mindig ültében-, és élénken fürkészni kezdett. Mikor tekintetünk találkozott, finoman beletúrt fekete hajába, s barna szemei merengve néztek el a távolba. Vajon mire gondolhat! Egy pillanatig majdnem ismét a kis kamasznak éreztem magam, de szerencsére még idejében megreguláztam a gondolataimat. Hihetetlen! Majdnem megint az orromnál fogva vezetett! Szerencsére idejében észbe kaptam. Semmiképp sem mutathatunk ki valódi érzelmeket, mert rögtön sebezhetővé válnánk. Ez az első szabály, ha valaki sokra akarja vinni. A (tőzsde)cápák különben is a vérszagra jönnek. Én most nem én vagyok, hanem a határozott, az meggyőzhetetlen, az ellenállhatatlan. Dolgozom. 


Este sietősen hagytam el az épületet, szinte menekülve a meglepetés, és önmagam elől. Nem sokon múlt, hogy odalett a karrierem! Ez a férfi -mert azt hiszem, már mondhatom férfinak- üzleti, vagy önös érdekekből majdnem igájába hajtott… Biztos nem én vagyok a gyenge. Vannak emberek, akik akkora vonzerővel rendelkeznek, hogy képesek lennének lángra lobbantani a gleccsereket is. És a tekintete… szinte átfúrt a páncélomon. Önkéntelenül is a nyakamhoz nyúlok az emlékére. Nem! – rázom meg a fejem. Viselkedj már, uralkodj végre magadon! Ha ilyen könnyű lenne! Mintha a természet megérezte volna belső hangulatomat, maga is borússá vált, és mennydörögni is kezdett. Egy csosszanást hallok jobb felől, odanézek. Nem hiszek a szememnek. Az autója felé igyekezett a biciklitárolón keresztül, s így még épp elcsíphette, amint lehajoltam, hogy beüssem a kódot. De nem, még csak érdeklődést sem mutat, ridegen áll az autója mellett, és a zárral babrál. Ez már több a soknál, hogy egy köszönésre sem méltat! Alapjaimban sértett meg –megint-, így még sietősebbre fogom. Csak hadd húzhassam el minél gyorsabban a csíkot! Durcásan a földet, még véletlenül sem Őt  nézve megpördülök a tengelyem körül, de egy idegen cipőt látok az enyémmel szemben. Felkapom a tekintetem, az arca nagyon közel van. Egyenest a szemébe nézek, s csintalan mosolyt látok játszani benne. Éreztem, hogy az enyém is felragyog. Ha rám mosolyognak, egyszerűen képtelen vagyok nem viszonozni, de ez most nem attól volt. Láttam a szemében, hogy tudja, tudja, hogy ki vagyok. Átnyúl a hónom alatt, s a lapockáim között megtámasztva lehajt engem a földre. A biciklitároló néptelen, már mindenki elment, esetleg egy-két takarítónőnek lenne szembeszökő a homályos jelenet, mert még az esőfüggöny is eltakarta. 
Ajkait finoman az enyémekhez érinti, nagyon óvatosan, nagyon lágyan. Minden hirtelen rándulásra riadtan rebbennek szét vérvörös madaraink, de aztán újra egymásra találnak. Ezután már mint farkasok, úgy játszanak egymással. A nőstény mintha menne, a hím belé mar fogaival, úgy rántja vissza. Már nem is harc, hanem tánc, magával ragadó, bordó lepellel beborítva forgat körbe-körbe, s már azt sem tudni, fekszünk-e, vagy állunk, azt sem venném észre, ha fejjel lefelé lennénk. Sokáig tart ez a tánc, kéjesen sokáig. Míg az eső el nem áll. Akkor a lepel megszakad, s látom a szemében a csillagokat. Gőgje már csak emlék csupán, halovány, szaporán szedi a levegőt, de mélyen, úgy segít fel, két lábra. Kezet csókol, én elmosolyodok, s hátat fordítunk. Egyikünk sem nézett vissza. 



Csak egy csók volt.  Nem volt se háttere, se célja, se jövője.
Csak egy csók. Egy érzés, egy emlék, egy álom.
Egy titok. 

Ha valaki igazán szép flórát akar látni, annak nem kell messzebbre mennie a Dunakanyar vadregényes tájainál. A termékeny földnek köszönhetően itt valahogy minden növény magasabbra, erősebbre, sudárabbra nő az ország többi tájékán fellelhető irigy társaiknál. Ezek a fenséges koronájú óriások napról-napra szebben ragyognak, és több száz évig élnek. Ha a növényeknek vannak királyaik, hát ők azok. Méltóságteljes tartásuk, elegáns hajladozásuk a szélben, kecses hajbókolásaik egymás felé megigézik az arra járót. Sok csavargó, és hontalan vándor szeretett már bele a tájba, és adta föl hőn szeretett szabadságát és eszméit e szótlan szeretőiért. És ha valakinek a köves út már a talpáig nyűtte bocskorát, az bizony megbecsüli a békét amit talált, és értékel minden kincset, amit kap. Legyen az akár étel és ital, vagy akár – föld és víz. Hisz’ a telhetetlenség emberi átok, ám néha megesik, hogy szúként észrevétlenül berágja magát a kérgek közé is, hogy a rostokból kedvére lakmározhasson.
Így történt ez az almafával is, aki a ragyogó tisztás szélére nőtt. A telet szerette legjobban, mert akkor senki sem várt tőle semmit, a halott magányban (mert tudniillik, hogy így nevezik a növények a telet) átadhatta magát szokatlanul magasröptű, épp ezért titkolt gondolatainak. Mi lehet az erdőn túl? Vajon van-e más tisztás is? Ezek a gondolatok igen haladónak számítottak egy almafánál, aki termésre hajtatott.
Még tavasszal, a mosolygó könnyek idején is boldog volt, mert akkor friss hajtásait keltegette a halott magány után.
De ezen a nyáron már gondokkal küszködött. A lüktető föld időszakában ő maga is lüktetett, majd eddig szokatlan módon, ismeretlenül nagy fájdalommal hasadt fel, hogy itt-ott még aranyló gyantája is kicsordult. A rügyek és bimbók ingerelték ágait, legszívesebben levakarta volna őket. Ha eddig még nem derült volna ki, ez volt az első év, hogy termett, de máris elege volt belőle. Nem nagyon értette, mi is történik vele, hiszen jószerivel csak fenyőfák, és más örökzöldek vették körül. Aztán az öreg Bükk, a legidősebb, és egyben az egyetlen lombhullató felvilágosította, hogy ez teljesen természetes, az ég ajándéka. De mikor látta, hogy az ifjonc még mindig dölyfös, hozzátette, hogy habár évente végbemegy, azért nem tart örökké. Sőt, sokan hamar túlesnek ezen. De az almafát ez sem nyugtatta meg.
Ahogy a kis almák egyre nőttek rajta, látszott, hogy nem közönséges almák lesznek: héjuk töretlen, fénylő, húsuk roppanós, lédús. Szerencse fia lesz, aki leszakajtja őket! Már messziről érezni lehetett bódítóan zamatos illatukat, pedig alig kezdtek még pirulni a napsugárban. Az almafa mégis undorral tekintett rájuk, s minduntalan visszagondolt a meghitt kis téli estéire, mikor még a maga ura volt, s a kis élősködők nem szívták el sugárzóan zöld levelei elől a tápanyagot. Mindig a néma fehérségre gondolva aludt el. Ám ahogy hajnalban felpattantak szemei a napsütésre, nagyot jajdult a felismeréstől, hogy az almácskák még mindig rajta csimpaszkodnak. Sokszor azt kívánta, inkább jöjjön egy nagy vihar égszaggató széllökésekkel, ami lerázza ágairól a mázsás terhet. Azt sem bánta volna, ha a fél erdő kipusztul belé, s ő magának is meg kell válnia jópár ágától. De a lüktető föld időszaka csendes maradt. Nem történt semmi váratlan, és az almafa mélységesen unatkozott. Tehetetlen dühében, és hogy elfoglalja magát, még inkább magába zárkózott, és úgy duzzogott.
Ahogy lassan, de azért telt-múlt az idő, az almafa mind jobban megkeseredett. A kis gyümölcsök, akik áhítattal csüggtek rajta, ettől hamar tudatukra ébredtek, és érzékelni kezdték a ridegséget és közönyt, ami az almafából áradt. Szégyellték magukat, amiért még az Ő gondoskodására szorulnak. És -bár még éretlenek voltak, akiknek a dolga csak a növekedés lett volt, – a bűntudat egyre jobban mardosta szívüket. Érezték, hogy nem látják őket szívesen, de tudták, hogy ha élni akarnak, muszáj maradniuk. Emellett látták, hogy az almafa kérge kifakul az idegeskedéstől, és a lemezborítása pattogzani kezd. Csöpp kis magházukkal már tudták, hogy vagy ok, vagy Ő. A helyzet napról-napra romlott. És egy reggel bekövetkezett: az almafa egyik levele elvált kemény szárától, majd íves úton leperegve landolt a földön. A lüktető föld végi reggel ezt annyira fájdalmas volt látni az almafának, hogy keserves zokogásban tört ki, és rimánkodni kezdett.
Sokáig tartott, kegyetlenül sokáig. Majd egyszer csak abbahagyta. Sóhajtott egyet, és mély, szinte fojtogató hallgatásba merült. Úgy érezte, teljesen kiégett, s minden reménye és álma helyén csak űrt látott. Az almái pedig- látva, mit okoztak,- elhatározták, hogy véget vetnek ennek. Csak az első őszi, kialudt tűz idei alkonyatot akarták megvárni, mert azt hallották, hogy olyankor a Nap lángba borítja az égboltot, aztán kék felhőivel döfi át. Úgy is lett. Majd mikor az izzó égitest lebukott a hegyek mögé, összeszedték minden bátorságukat, aztán ahányan voltak, levetették magukat a mélybe…
A fa reggel kipihenten ébredt. Kérge kisimult, leveleit ismét zsengének érezte, és a törzse sem fájt már. Na, felvirradt a szerencsenapom! – mondta magában. Érezte az ágain lustán legördülő vízcseppeket. Ismét szépnek érezte magát, sugárzóan szépnek. Ó, milyen jó érzés volt ez, ily hosszú idő után! Jólesően ásított, és egészen az ágai végéig nyújtózkodott. Egy cifra tollú kismadárnak is feltűnt a fából áradó üde jókedv, rászállott a leghosszabb ágra, és szívfájdítóan gyönyörű dalra fakadt. A fa elérzékenyülten nézett végig karcsú ágán, de ekkor hirtelen valami belé mart. Hiába a hajnal varázsa, a bűbájos madárcsicsergés, ha maga sem értette miért, elfogta a rettegés. Valahogy üresnek érezte magát, mintha kérge elkorhadt volna, s alatta csak sötét odú tátongana. A madár rémült rikoltást hallatva elrepült, ahogy megérezte a lába alatt megfeszülő ágat. Minden összeállt. Belé hasított a felismerés, hogy többé nincsenek almái.
Összeszorult szíve, levegő után kapott, és megtett azt, amihez sosem volt elég mersze: lepillantott maga alá, le a mélybe, a hideg földre. De a fenyőfák által lehullajtott karóként meredő tűkön kívül semmit sem látott. Tegnap éjjel, amint lement a Nap, irdatlan szélvihar kerekedett, és messzire elvitte a szétroncsolódott almákat. Aztán szakadt az eső, mintha sosem akarná abbahagyni. De a fa mélyen aludt, így az életmentő záporból semmit sem érzékelt, csak a reggeli friss hajtásait.
Megdermedt. Elszorult torka miatt egy hangot sem tudott kinyögni. Hirtelen a barackbőrű leányra gondolt, aki leszakította egy hajnalon, majd elhajította – pont ide. Aztán eszébe jutott méltóságteljes atyja, aki oly odaadóan nevelte őt. Valami kegyetlenül szaggatta a szívét erre a gondolatra, de nem értette, hogy mi az. Csak állt ott, földbe gyökerezett törzzsel. Soha többet nem bírt teremni. Így élte le több száz évig tartó éltét. Egyedül, magányban, ahogy mindig is akarta. Csak harkályok akaszkodtak törzsére lakmározni néha.

Valahogy csendes minden. Piszkos vagyok.  A sár és a többi mocsok már megszáradt rajtam.Nem is emlékszem, hogy lettem az, csak érzem, hogy az vagyok. Beszívódott a ruhám anyagának szálaiba és szakadásaiba, és lehatolt a bőrömig. Csimbókokban lóg a hajamról, sőt, beette magát a fogaim közé.
Szokatlanul nagy a csend. Furcsa, mert hallom a saját hangomat… Most, hogy így alakult, talán valami hasznoson kéne gondolkodni. Hogy kitöltsük valamivel a felesleges időt. Mert a pénz nem bokorban terem. És mi nem akarjuk elvesztegetni a bokrot… vagyis a pénzt… vagyis az időt.
Az időt. Különös, még a saját karórám finom ketyegését is tisztán hallom. Tikk…- takk… Tikk…- takk… Tikk…- takk… Tikk…- takk… Nahát. Ez azelőtt is ennyire unalmas volt, amíg nem vettem észre? Sehol egy merész kis kattanás, aki kiugrik a sorból az élet kedvéért, sehol egy vakmerő kis Tiki- tiki- takk? – kérdezte lehangoltan. Szörnyen lehangoló. Nem is hallgatom tovább…
Azzal fogta imádott karóráját, lecsatolta, és hosszú, erőteljes karlendítéssel kihajította a főtérre. Valahogy könnyebbnek érezte magát. Váratlanul… 
… eszembe jutott ártatlan kis gyerekcsínyem, mikor egyszer titokban megvártam a késő estét, felálltam a lakásunk ablakába, és minden bátorságomat összeszedve- tapsoltam egyet. De micsoda taps volt az! Akkorát robbant, mint egy ágyúdörrenés, s csak úgy kettérepesztette az égboltot, ahogy végigfutott a lakótelepen. Tudtam, hogy az alvajárók, a felnőttek már mind nyugovóra tértek, így annál nagyobb volt az örömöm, mikor egy másik taps válaszát hozta a szél. Erőteljes volt, tiszta, és peckes. Heteken át játszottuk ezt titokzatos barátommal, minden késő éjszaka. Amíg rajta nem kaptak. – Megcsóválta a fejét, és fanyarul elmosolyodott. – Ejnye, ejnye, azért nem is voltál te olyan rossz gyerek.
Ám hirtelen elfogta a vágy, hogy ismét puszta kézzel végighasítsa az univerzumot. 
Itt és most. Az irodám teraszán állva, az éj sötétjébe burkolózva. – Izgatottam végignyalta kicserepesedett ajkait, és fülelt. – Tiszta. Mintha a föld is lélegzetvisszafojtva várná az attrakciót. Nem kéretem tovább magam. – mondta vigyorogva. 
És kegyetlenül belehasított az éjszakába. A tiltott gyümölcs íze újra beédesítette a száját, s örömtől villogó szemmel várta rejtélyes cimborája visszajelzését. Szinte biztosan tudta. 
Ő sem felejtett el.
Pár másodperc múlva a természet a lehető legmegtisztelőbb módon reagált különc játékára. A furfangos keleti szél hátán lovagolva, villámlábakon lépdelve menetelt felé a bodorbajszú felhőhadsereg. Vállán ibolya palást, fején bíborszín-fodros paróka. Füstölögve, mint valami gőzmozdony, féktelen robajjal kísérve minden lépését, törtetett feltartóztathatatlanul, s léptei alatt a vidéket, s önnön fejedelmi önmagát aranyló fénnyel árasztotta el. 

Így közeledett felém, egyre csak felém. Jön már az eső.

Megdermedek. Visszalőtt. Rám. Egy nőre.
El is talált volna, ha nem eresztem el a fülem mellett.

Másokkal vagyok figyelmes…
Ezt azonnal szívd vissza.

Halkan kopogva lépkedek föl a lépcsőházban. Az ajtó nyikordul egyet, és a kulcs finoman megcsörren a polcon. Leveszem a csizmám, és oldalra fordulok.

Hozzásettenkedem. A feje oldalra csuklott, horkantott egyet, és kinyílt a szája. Elmosolyodok. Betakartam, és finom csókot leheltem magas homlokára.

Jól emlékszem arra az estére. Még most is megremeg a kezem és hevesebben ver a szívem, ahogy felidézem akkori lelkiállapotomat, mikor még ártatlan, naiv fejjel álltam annak a lepusztult pincebejáratú szórakozóhelynek a mosdójában, ahol akkor este világomat éltem. A tükörrel szemben, a mosdóra támaszkodva győzködtem magam, hogy tegyem meg. A bátorságom megvolt hozzá, csak össze kellett kaparni. Elvégre csak egy csókról volt szó. Tapasztalatom még nincs, az igaz, de ugyan mit számít az, lesz még több is. De azt akartam, hogy vele legyen az első. Tíz perc múlva, mikor még mindig ugyanott tartottam, kezdtem nevetségesnek érezni a helyzetet. Ezért vállaltam a valószínű büntetést, nem? Hogy itt legyek. Neki ez az utolsó bulija itthon, utána kimegy külföldre az egyetemre. Szóval most, vagy soha. Ez volt a döntő érv.
Kifelé menet nagyon szívtam a tömény cigarettafüstös levegőből, és mint az állat, úgy törtettem felé. A barátaival beszélgetett, de nem érdekelt, már úgysem tudtam volna megállni, testem már be volt programozva. Az első próbálkozásból puszi lett az arcára. Még meg is ölelt a drága. De én csalódott voltam, és visszavonulót fújtam.
Egy pohár bor után újból megpróbáltam, most már rámenősebben. Két tétova szájra-puszi lett a jussom, és egy értetlenkedő tekintet.
Fél óra depresszióval és még egy pohár vörösborral később, az ötletbe beavatott bátyám kitartó rábeszélésével felvértezve rászántam magam egy újabb fordulóra. Önbizalomtól dagadó kebellel, peckesen lépkedtem a lovag felé, és sikerült kicsikarnom egy csókot, olyan igazit. Aztán felszívódott, én pedig félig elégedetten, félig zavarodottan elhúztam a csíkot.
Másnap egyedül a tegnap esti diadalomat ünnepeltem, de már éreztem, hogy valami nincs rendjén. Aztán hazajött a bátyám, és mindent elmondott apáéknak. Bár nekik igyekeztem úgy csavarni a szálakat, hogy végül is magától érthetőnek tűnjék amit tettem, a szégyenérzet egyre jobban mardosott. Mikor már nem bírtam tovább röntgen-tekintetük átható sugarait, félrevonultam, és átadtam magam az önmarcangolásnak. Hogy tehettem ilyet?! Elvakult cselekedetem óta először néztem a jövőbe. Hogy fogok a szemébe nézni, ha egyszer újra találkozunk? Ezzel végleg elástam magam, ha később rám néz, mindig csak a rámenős kis csitri fog eszébe jutni, akit ő alig ismert, de az máris megrohamozta. A bátyám nevét is jó időre bevéstem az emlékezetébe, aki mindig oly kitartóan próbált csatlakozni a baráti körébe.
Tehát így történt. Azóta eltelt pár év, érettebb és komolyabb lettem. Megtanultam mérlegelni a helyzeteket, felfogni a lehetőségeimet, és uralkodni magamon. (Na meg persze most már tudom mennyit igyak, hogy kellemesen jól érezzem magam.) Minden esetre jó kis tapasztalat volt, és remélem, hogy lesz még alkalmam szemtől-szemben állni vele, és bebizonyítani, hogy az első benyomás sokszor csal. A tanmesének vége. 

Még mindig kevésbé vagy magányos akkor
ha vágyakozol valaki után, akivel nem vagy együtt,

Mintha együtt vagy valakivel, aki mellől szüntelenül elvágyódsz,
mert vágyat sosem ébreszthet benned…

A puha földet, és a szelíd népet, ahogy

Önmagukról és önön vágyaikról megfeledkezve
Indulnak útnak dolgosan, szép rendezetten reggelente, s

Járják végig kijelölt útjukat minduntalan
Végigszökdécselve ugyanazon macskaköveken. Először

Odafelé reményekkel felvértezve, eltántoríthatatlanul céljuk felé miszerint
Ma kijátszák sorsukat, s csak azért is cselekszenek valami

Jelentőset, mely sorsfordítónak ígérkezik, s eddig szürke porrétegbe belesüppedt
Életüket a poshadt ingoványból kirántja majd

Tarkójánál fogva lóbálja a napfénybe, hogy
Csak úgy himbálóznak ernyedt végtagjai a

Nagyoknak szánt édes-csípős szellőben és
Úgy érezheti hogy közéjük tartozik. De aztán

Beér unalmas kis munkahelyére, amit rühell és megvet, de
Csak azért is ottmarad, hogy földi porhüvelyének mulandó maradványait

Minél tovább fenntartsa, miközben
Szelleme annál inkább lenn ragad. Visszafelé magában

Zsibbadt fáradtságával takarózva már újból
Elnapolta világmegváltó nézeteit, s

Négykézláb vánszorog „haza”, ahol
bérelt falak között jelzálog kanapéján

Álomba nézi az ingyen cirkuszt, mit gazdája ád,
Amiért gürcöl, csakhogy kenyere alig marad… Végül

A lustaság, és a hipnotizáló műsorok kiölik amúgy is csonka egyéniségét, és
Kaján vigyorral könnyen beállítják a szakadék felé lépegető bamba birkanyájba, amitől

A lázadók maroknyi csapata szánakozva csap homlokára, s
Az ég felé emelve tekintetét, sóhajt egy nagyot. Mert míg

A nyájra bocsátott illúziópor bőven kitart, addig
Csak megvetést találnánk és feleslegesen jártatnánk a szánkat, úgyhogy

Egyelőre elég annyi, hogy tudjuk az igazságot, – s bár nem tehetünk semmit,-
Talán a szurdok előtt a kerge hadat még meg tudjuk állítani.