A puha földet, és a szelíd népet, ahogy
Önmagukról és önön vágyaikról megfeledkezve
Indulnak útnak dolgosan, szép rendezetten reggelente, s
Járják végig kijelölt útjukat minduntalan
Végigszökdécselve ugyanazon macskaköveken. Először
Odafelé reményekkel felvértezve, eltántoríthatatlanul céljuk felé miszerint
Ma kijátszák sorsukat, s csak azért is cselekszenek valami
Jelentőset, mely sorsfordítónak ígérkezik, s eddig szürke porrétegbe belesüppedt
Életüket a poshadt ingoványból kirántja majd
Tarkójánál fogva lóbálja a napfénybe, hogy
Csak úgy himbálóznak ernyedt végtagjai a
Nagyoknak szánt édes-csípős szellőben és
Úgy érezheti hogy közéjük tartozik. De aztán
Beér unalmas kis munkahelyére, amit rühell és megvet, de
Csak azért is ottmarad, hogy földi porhüvelyének mulandó maradványait
Minél tovább fenntartsa, miközben
Szelleme annál inkább lenn ragad. Visszafelé magában
Zsibbadt fáradtságával takarózva már újból
Elnapolta világmegváltó nézeteit, s
Négykézláb vánszorog „haza”, ahol
bérelt falak között jelzálog kanapéján
Álomba nézi az ingyen cirkuszt, mit gazdája ád,
Amiért gürcöl, csakhogy kenyere alig marad… Végül
A lustaság, és a hipnotizáló műsorok kiölik amúgy is csonka egyéniségét, és
Kaján vigyorral könnyen beállítják a szakadék felé lépegető bamba birkanyájba, amitől
A lázadók maroknyi csapata szánakozva csap homlokára, s
Az ég felé emelve tekintetét, sóhajt egy nagyot. Mert míg
A nyájra bocsátott illúziópor bőven kitart, addig
Csak megvetést találnánk és feleslegesen jártatnánk a szánkat, úgyhogy
Egyelőre elég annyi, hogy tudjuk az igazságot, – s bár nem tehetünk semmit,-
Talán a szurdok előtt a kerge hadat még meg tudjuk állítani.
