Valahogy csendes minden. Piszkos vagyok. A sár és a többi mocsok már megszáradt rajtam.Nem is emlékszem, hogy lettem az, csak érzem, hogy az vagyok. Beszívódott a ruhám anyagának szálaiba és szakadásaiba, és lehatolt a bőrömig. Csimbókokban lóg a hajamról, sőt, beette magát a fogaim közé.
Szokatlanul nagy a csend. Furcsa, mert hallom a saját hangomat… Most, hogy így alakult, talán valami hasznoson kéne gondolkodni. Hogy kitöltsük valamivel a felesleges időt. Mert a pénz nem bokorban terem. És mi nem akarjuk elvesztegetni a bokrot… vagyis a pénzt… vagyis az időt.
Az időt. Különös, még a saját karórám finom ketyegését is tisztán hallom. Tikk…- takk… Tikk…- takk… Tikk…- takk… Tikk…- takk… Nahát. Ez azelőtt is ennyire unalmas volt, amíg nem vettem észre? Sehol egy merész kis kattanás, aki kiugrik a sorból az élet kedvéért, sehol egy vakmerő kis Tiki- tiki- takk? – kérdezte lehangoltan. Szörnyen lehangoló. Nem is hallgatom tovább…
Azzal fogta imádott karóráját, lecsatolta, és hosszú, erőteljes karlendítéssel kihajította a főtérre. Valahogy könnyebbnek érezte magát. Váratlanul…
… eszembe jutott ártatlan kis gyerekcsínyem, mikor egyszer titokban megvártam a késő estét, felálltam a lakásunk ablakába, és minden bátorságomat összeszedve- tapsoltam egyet. De micsoda taps volt az! Akkorát robbant, mint egy ágyúdörrenés, s csak úgy kettérepesztette az égboltot, ahogy végigfutott a lakótelepen. Tudtam, hogy az alvajárók, a felnőttek már mind nyugovóra tértek, így annál nagyobb volt az örömöm, mikor egy másik taps válaszát hozta a szél. Erőteljes volt, tiszta, és peckes. Heteken át játszottuk ezt titokzatos barátommal, minden késő éjszaka. Amíg rajta nem kaptak. – Megcsóválta a fejét, és fanyarul elmosolyodott. – Ejnye, ejnye, azért nem is voltál te olyan rossz gyerek.
Ám hirtelen elfogta a vágy, hogy ismét puszta kézzel végighasítsa az univerzumot.
Itt és most. Az irodám teraszán állva, az éj sötétjébe burkolózva. – Izgatottam végignyalta kicserepesedett ajkait, és fülelt. – Tiszta. Mintha a föld is lélegzetvisszafojtva várná az attrakciót. Nem kéretem tovább magam. – mondta vigyorogva.
És kegyetlenül belehasított az éjszakába. A tiltott gyümölcs íze újra beédesítette a száját, s örömtől villogó szemmel várta rejtélyes cimborája visszajelzését. Szinte biztosan tudta.
Ő sem felejtett el.
Pár másodperc múlva a természet a lehető legmegtisztelőbb módon reagált különc játékára. A furfangos keleti szél hátán lovagolva, villámlábakon lépdelve menetelt felé a bodorbajszú felhőhadsereg. Vállán ibolya palást, fején bíborszín-fodros paróka. Füstölögve, mint valami gőzmozdony, féktelen robajjal kísérve minden lépését, törtetett feltartóztathatatlanul, s léptei alatt a vidéket, s önnön fejedelmi önmagát aranyló fénnyel árasztotta el.
Így közeledett felém, egyre csak felém. Jön már az eső.