Nem veszed észre, hogy kezded egyre jobban elveszíteni önmagad?
A körülötted végbemenő változásokból csak annyit észlelsz,
hogy mindenki elhagyott, vagy ellenséggé vált.
Felháborodottságtól kitágult orrlyukakkal tekintesz körbe, s
a jámbornak ugrasz neki, amiért ő hűtlenül visszavonult
a zsarnokoskodásod okozta lángcsóva-fergetegek elől.
Szegényekből még a lelket is kirázod, mely odabent reszket, mint a nyárfalevél,
aztán száraz, hideg földre veted azokat, mely felporzik nedves kis lelkük nyomán.
Majd vallatólámpát tolva a képükbe, végtelen hosszúsággal szegezed nekik
kitekert vádjaidat,
míg végül azok lelkiismeret furdalással átitatva
vetik magukat a lábad elé, hogy a bocsánatodért esedezzenek.
És ekkor te hátradőlsz fekete emberbőr-karosszékedbe,
és felsóhajtasz, hogy „Na lám, ez az igazság-dolog mindig győz!”
Peckesen járod az élet folyosóit, lenézően tekintve
a nálad feljebb valókra, és
leköpöd a kemény munkát, a türelmet.
Nem tisztelsz senkit, és semmit, csupán
nemtörődömségből, és mások beléd hiába vetett bizalmából épített kultuszod
törékeny díszleteit.
Hamis dicsfényben fürdesz embereid
szerető és félő tekintetétől kísérve,
s azt hiszed, az a tökéletes boldogság.
Hiszen nem sokára sikerül megvalósítanod a lehetetlent,
a rabszolgák száma a talpad alatt egyre nő, kik
földre görnyedve emelnek mind, s mind magasabbra.
Lassan elfoglalhatod égi trónusodat is,
szemedben senki sem állhat már fölötted.
De akkor ki az az alak, aki
egyedül lebeg ott a fényben, mely ah, érzed, elvakít.
A nemes lelket az önfeláldozás és az önzetlenség emeli magasabbra,
s nem az alatta nyögő kétségbeesett rabszolgák hada.
Mily pimaszság, ez ember dacol veled, érzed,
„Előre emberek, ítéljen csak a Végzet!”
Azok tétováznak, majd nekierednek.
Te a földre zuhansz, s bár komolyabb bajod nem lett,
dacosan biggyeszted a szád,
ahogy nézed maroknyi sereged tétova támadását.
Megzavarodva mind, billegeti a kardot előre-hátra,
de motiváció hiányában a fogást egyik sem találja.
Suhan a nehéz fémfegyver, de célja nem a pusztítás,
hanem valódi érvekkel a szabadság nyilvánítás.
A pár ember már az irdatlan sereg mellett,
kicsit még keresnem kell téged, azután föllellek.
Apróra zsugorodva bujdokolsz az egyik sarokban,
mi több, térded átkarolva motyogsz magadban.
Homlokod forró, még a víz is kiver,
szemedben kétségbeesés villan, úgy pillantasz fel
feléd segítségül nyújtott kezemre.
Megvetően nézed hófehér tenyerem,
majd leköpöd azt,
mely arcon csap erre,
s te gúnyosan felkacagsz.
Így volt ez mindig,
ezután is így lett,
az ifjabb testvér a békére
sohasem jelentkezett.