Egyszer még…

Őt várom. A surranó léptei csiklandozzák a fülem, és szinte látom a szemem sarkából a kaján vigyorát. Mégsem fordulok meg. Hadd higgye, hogy sikerrel jár, hogy meglep. Szorosan, könnyedén karolja át a derekam, s e mozdulatot összecsengő, mély lélegzetünk kíséri. Finoman megfordít, csókjaink szikrázva illannak el, s keringenek körülöttünk a levegőben. Az oszlopnak dönt. Érzem forró, remegő sóhajtásán, hogy engem akar. Erősen simul hozzám, s homlokát az enyémnek támasztja. A szeme galambjaival mintha folyamatosan azt üzenné: „Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!” Mintha észre sem venném. Nem árulhatom el az iránta érzett sóvárgásomat, hogy Őt akarom, csakis Őt, jóságával, gonoszságával, erényestül, hibástul, mindenestül. Nem feddhetem fel nyíltan, az elrontana mindent, oda lenne a varázs. 
Lélektől lélekig cikáznak a titkok közöttünk e két csupasz felületen keresztül. Én sem mondom ki hangosan, de tudja. Látom a szemén. Biztos, összehangolt mozdulataink közepette végig engem figyel óvó és érdeklődő tekintetével, s én nem bírok betelni vele. Azt kívánom, a mellkasomban a madarak bárcsak napvilágot látnának, és nem feszítenének úgy belülről heves szárnycsapásaikkal, külvilágra éhes csiripeléseikkel. Felsóhajtunk, és beletemetkezem a karjaiba. Ez nem önelégültség az arcán, hanem elégedettség. Hogy ugyanannyit adott, mint amennyit kapott. Elmosolyodunk. A romlatlan szeretet tükröződik fesztelen vonásain. Szorosabban simul hozzám, együtt lélegzünk. Majd könyörtelenül megráz, miközben a nevemet kiáltozza… 
– Lilla…! Kelj fel! 
– Hm, szia! 
– Szia! – köszön vissza a húgom – Csinálj reggelit…!
– Egy perc!
Vajon mit nem tennék meg ebben a pillanatban? Szinte látom az engem körülvevő fénylő sugarakat. Mások is észreveszik. Semmi sem rontja el a kedvem. Mert ez egyszer nem csak álom lesz, biztosan érzem. Egyszer az enyém lesz. Ha a sors kegyes, rásegít, hogy az ínséges időkért kárpótlásul valamilyen formában megkapjam, ami engem illet. Akár véglegesen, akár átmenetileg. De ha nem az, a remény majd beragyogja fakóvá vált napjaimat. Épp, mint a tegnapit. 
Egyszer az étkészlet tisztogatása közben egy kanálban megláttam a torz tükörképem. Az arcom ragyogott, de a szemem alatt karikák sötétlettek. Furcsa… már azt sem tudom, hol a határ boldogság és szomorúság között. Álmomban éjfél táján jön el, boldog vagyok Vele, de közben tudom, hogy egyedül álmodom ezt, és ez fáj. Mikor pedig delet üt az óra, és végre meglátom, Ő keresztülnéz rajtam, mégis boldog vagyok. Mért is lennék szomorú? Csupán mindig az történik, ami az elején. A valóság újra és újra belekontárkodik a képzeletem festményébe, és még ki is röhögi. Sokszor történt ez már. Túl sokszor váltam már üveggé a jelenlétében. Holnap megmondom neki. Holnap éjjel megmondom neki, hogy létezem.