Volver

Felkapom a fejem, kapkodom a levegőt, csípős szél. Bagoly huhog, sötét árnyak teszik magukévá minden gondolatom. Sosem látott zord erdő, mint csonttörés, recsegő avar fátyolozza le bátorságomat. El innen, el az ismeretlenbe, ez a hely nem volt otthonom. Hideg patak vize. Fázok, átjár a fagy a combomig. Nem baj, megérkeztem. Itt lesz. Várom, hol tűnik fel erős alakja, villogó szempárja, mely másnak fenyegetést, de nekem biztonságot jelent. Hogy kellek Neki, hogy igényt tart rám. Rám, a fiatal, határozott, szerény, de szenvedélyes lányra. Vele nem oly rémisztő a vadon, mintha inkább az rettegne Tőle, hiszen még én sem ismerhetem Őt egészen, oly zavaros, kiszámíthatatlan, féktelen, megnyugtató.
Reccsen egy faág, zizzen egy falevél, reszketek kissé, hirtelen hátrakapom a fejem. Ő közeledik, kezében penge, hátán zsák. Meg sem kérdezem. A nyakába ugrok. Reszkess világ! Jövünk! Beletúr hosszú, barna fürtjeimbe. Hogy hiányzott ez már! – mondja, s mélyen felsóhajt. Mennünk kell, követnek. Sietni, sietni, haladni. Lassan utolérnek. Körben zajok. Alig hallanám, ha az izgalomtól nem lennének így kiélesedve az érzékeim. Mi volt ez? Semmi. Tán nem hallottad? Állat volt csupán. Ne félj. Hallgat. Itt még mindig nem jó. Még mennünk kell. Már elhagytuk az országutat…! Csak szedd a lábad! Nyugtalanít.
Egyre sötétebb, mélyebbre, mélyebbre, mélyebbre a rengetegbe. Már nem fog, szorít. Hová megyünk?! El. Sötét, sötét, sötét. Rezeg a bokor. Az meg mi volt? Fagyos, fénytelen, fénytelen, reménytelen.
Próbálom felidézni, hogy csókolta homlokom. Hideg rántás a válasza rá.
Tűz lángja,ragyogó arc, beszélgetés hajnalig, huncut mosoly. Nem hallottad, mit mondtam? Siess már! 
Este, csillagok, tűz, vásár, muzsika, tánc. Ajándék medál. Az istenit, iparkodj! Miért? Én… ott hagytam a medálom.
Vissza akarok menni.
Mit állsz ott? Nem tudom… Nem is baj. Itt elég lesz már. Zörög. Kik ezek? Nehogy sikíts. Szorít. Mi ez? Mit csinálsz? Eressz el. Most. Ne, már így is fázom! Engedjen el, engedjen el! Az… az a miénk! Arany csillog. Miért nem teszel semmit?  Eresszen el, fáj, fá-áj! Ne ficánkolj már! Keblem már nem nyomja súlyos gyémántnyakék. Ezt is még! Ujjam könnyebb fél fonttal. És most? Mi lesz a lánnyal? A ruhám még édesanyámtól kaptam. Ez volt a kedvencem… Ő az enyém. Én adtam az ötletet. Elég, hagyjanak! Hagyd abba, hagyd abba, figyelmeztetem, én… a-aaphf!
Elmennek. Hátra sem néz. Érzem magamban a fagyos, kemény pengét. Elég volt. Szédülök. Folyik. Vér. Meleg vér. Káprázat. Az árulók!   Végem. Vége. Soha. Üres. Zsibbadt. Levegőt. Száraz. Szomjas. Avar. Hideg föld. Csobog. Víz. Hangosabb. Hűvös, hűvös.
Finom. Lassan. Tiszta, üde. Enyhít. Még. Friss. Napsugár. Verebek. Fény. Remény. Gyönge. Vizet. Fényt. Fel! Magas. Szédül. Gyámoltalan. Szellő. Erősebb. Természet.Ritmus, szívdobbanás. Sóhaj, mély levegő. Megkönnyebbülés. Emlékek. Sajog, fáj, sebhely, szív. Madár. Szabad. Jelen. Csoda. Igaz, hála. Kegyelem. Igazság, sors, lehetőség, képesség. Erő. Kezdet. Ismeretlen, büszke, vágy, célok, feladat, határtalan, független. Gondviselés, önfeláldozás, bizalom, természet. Hála, kötelesség, hűség, alázatosság, én magam. Erős biztos, szilaj, víz, szél, vihar, villám, tánc, fény, tűz, bosszú…