Parázslik az est, fénylik Budapest,
szikrázik a gyújtó, nyikordul az ajtó.
Kapucni van rajtad, árnyad egyre baktat
errefelé. Közvetlen
a járdaszegély széle felé vezet utad,
tekinteted ismerős után kutat,
és talál is egy szőkét, csenevészt.
Szemem látványodba vész oda,
ő belefullad két karodba,
ahogy körbeóvod valamit motyogva.
Nézlek vacogva, s azon tűnődök,
hogy sarjadt ki belőlem ez a rabszolga,
aki hajdan maga volt a méltóság szobra.
El
Felkelt a nap, betakarom uramat.
Ködös a kert, nem lát az napsugarat.
Alszik a ház, a család, még a kutya sem ugat.
Elrejt a köd, nem látjátok utamat.
Önsajnáltató
Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne.
Hallgassatok. Megértem, hogy
elég volt ennyi, hazudni meg
végképp ne hazudjatok.
Más vár rád. Ne ferdíts, ne mentegetőzz,
ne kímélj, ne rejtegetőzz,
csak mondd ki az igazat, és húzz a francba.
Úgyis kudarcra volt ítélve az egész,
mi értelme volna hát a múltat élesztgetni?
Hallgassatok. Ti a fejemben, kiknek kiléte felderítetlen,
hogy ördögök vagytok-e, vagy angyalok.
Elég volt ebből! Hallgassatok…
Ti mondjátok, hogy nem vagyok elég… elég vékony.
Elég szép. Hogy nem vagyok elég.
Azt is ti mondjátok, hogy egyek és egyek, mintha
nem volna elég az a hullarengeteg, amivel már megetettetek.
És mindenki beteg. S mint ők, én is
olyankor érzem, hogy van miért élnem,
ha ennél rosszabb már úgysem lehet.
Mert vége lehet! A tudat éltet,
hogy bárki lehetek. S közben rohad rám a hullarengeteg.
Elég belőletek! Van ki szeret! Van ki meghallgat,
ha meghallgatom, egy óráig siránkozik nyomoromon,
van ki gondol rám, van ki szeret,
van kinek példaképe, álomképe legyek,
van ki óv, ölel, van ki vigyáz rám,
van ki megvetné ágyam, nyoszolyám…
Csak olyan nincs, aki megnevettessen,
aki pofon vág, ha túlzásokba estem,
Mert neki én nem kellettem.
Vagy nem is létezik.
Röpülj
A sólyom azt álmodta,
hogy solymásza vele száll.
Felébredt. Azt kívánta,
bár lehetne griffmadár!
Megmutatná világát
az ő szép gazdájának,
nem érezné hiányát
szállni képes társának.
De oly törékeny szárnya,
oly gyönge teste, lába,
csak magányosan szállva
álmodhat mindhiába.
Zöldet a tűzre
Kisírt felhős, szaggatott éjjel után
kimért, tompa démonok
kísértenek. Már nem aggaszt, már nem félek, miről
tegnap azt hittem, belehalok.
Ugyanúgy rágyújtok, ugyanúgy
eszem a salak anyagot –
ereimben méreg és talán
halálvágy kavarog.
Jó kombináció. A földre hamuzok.
Az égre nézek.
Már nem nyugtat meg a madárének.
Pedig ragyog a nap, és tocsog a derű,
minden oly álszent, minden oly álcázott egykedvű,
hogy csak a parazsat bámulom, meg a füstöt
merengve, a szálkás, öreg szellemet,
ahogy kígyózik egyre – egyre messzebbre.
Aztán semmivé lesz. Kapar a torkom.
Erre is miattad szoktam rá, hogy veled legyek.
De neked inkább ő kellett, köddé vált istened.
Te is, akár a füst, egyre feljebb emelkedtél,
s mint végül a füst, te is szétfolytál, semmivé lettél.
Utánad kaptam, és te szétlobbantál.
Magam maradtam, estére hol maradtál?
Úgyhogy most várlak. Bénult, zsibbadt
végtagokkal, Stocholm-szindrómában
a tompa démonokkal,
noha tudom, nem leszel enyém, míg él szívemben hódolat,
addig csak néha visszatérsz, mint egy csukló gondolat…
Új fiú érkezett
Annyira szeretem ezt a filmet, hogy úgy döntöttem, külön bejegyzést szentelek a belőle készült rajznak.
Amerikai história X
Meddig
Vajon boldogság az, mikor szíved
attól szárnyal, hogy gyomrodban elernyed
valamelyest a görcsös szorítás,
s már csak hányinger kerülget, már csak a hideg ráz?
Kétely mardos: egyszer még bánhatom,
pedig megtudtam, mi az igazi fájdalom.
Enni szeretnék, de már nem tudok,
lélegezni, különben megfulladok,
felszínre úsznék, de lehúz a lény,
ereje volna, csak nem érdekli a fény.
Így rajtam keresztül vesz levegőt,
Így rajtam keresztül vesz levegőt,
széndioxiddal mérgezve tiszta életerőt.
De nem ez a baj, ebből még kikapaszkodom,
csak ne félnék attól, hogy ehhez is alkalmazkodom.
csak ne félnék attól, hogy ehhez is alkalmazkodom.
Várhatsz
Várhatsz a bulira, mi elhozza végzeted.
Várhatsz a férfira, ki felrázza életed.
Vágyhatsz tökéletesre, várhatsz a hibásra,
válhatsz tökéletessé, meglátod, hiába.
S ha ezen túllépsz, a hétköznapit keresed,
a becsületest, az érzékenyt, a kedveset.
Senkiből angyallá válsz, megválsz pár évedtől,
míg egy nap arra ébredsz, hogy hánysz az édestől.
Dramaturg sablon szerint ott hagysz csapot-papot,
hogy hajszold a gyönyört, míg nem kapsz szívrohamot.
De aztán, ha kellőképpen kiüresedtél,
siratod a nimfát, kit élve eltemettél.
Ha már itt tartasz, légy vidám, idd ki a sorsod,
gondolj szűz álmaidra, míg jövődet sodrod.
Holnap váltsd valóra őket, ne csak álmodozz!
Nincs már se időm, se türelmem a látszathoz.
Perdülj táncra tiszta szívből, felejts illemet,
kinőttünk ebből, ne játszunk meg idilleket.
Párbajozzunk puhán, szelíden hullámozva,
nézd, páncél sincs rajtam, az csak akadályozna.
Táncolj vadul…! Önfeledt, józan extázisban,
semmid sem maradt, így megbízhatsz a másikban.
Te vagy magadért felelős, mától egyedül
tested már soha, lelked csak táncban egyesül.
Leterítve
Ímhol leterítve a pompás állat. Brava.
Hódoló asszonyok a jussod, és rózsák hada.
Nevess, sírj, mulass, meg amit ilyenkor kell,
aztán nézd meg zsákmányod, ha még érdekel.
Hahó, itt vagyok! Kimerültél, megértem,
és dacolok még, gyűlöllek is, meg minden,
de tényleg nem indítja be a fantáziád,
hogy lábad előtt hever rég áhított prédád?
Egy hét elteltével közel jön, méreget.
Cibálom a ketrecet, kitöltöm mérgemet.
Kacag rajtam, majd ledönti a whiskey-t,
székébe rogy és puskacsövet tisztít.
Látom a szemén, még egyszer levadászna.
Nyisd ki a ketrecet, ragadj fegyvert, te gyáva!
Te lennél a vadászom? Tőled kéne félnem?
Nem a tiéd, a puskádé az érdem.
S kicsit a tiéd, mert tudtad, hová célozz.
De nem attól vagy nemes harcos, bátor hérosz,
hogy becsülöd ellenfeled továbbra is?
Nem belé rúgsz, mikor elmúlt az extázis.
Már korábbi félelmeim sem aggasztanak,
hogy mi lesz, ha a szabadságtól megfosztanak,
hogy kit fogok érdekelni, ha megtört leszek,
mert eddig szilaj voltomért szerettetek.
Mert tudom, jó leszek ágyelőnek neki,
prédáit hátamon magáévá teheti…
Nem, most nem nyomhat el az álom,
Ha most elalszom, oda a méltóságom.
Küzdj! Küzdj, míg van erőd, s míg látja…
Ő az? Vagy megint csak játék, gyertyák tréfája?
Kacag a tűz, kacag a kő, kacag az úri népség.
Árnyék méhébe húzódom. Nem kell közönség.
Frankenstein menyasszonya
Én vagyok az Angyal.
A Fény, a Szent.
Kiapadhatatlan forrás.
Hősi szűz hasonmás.
Ha kell, máglyahalált halok,
mi ez nekem. Csiklandós.
Feltámadok örökösen
támasz vagyok
törhetetlen
banya vagyok. Gyógyító.
Érzéketlen, baljós holló
ne félj tőlem
nem harapok.
Fáj a lelked, balzsamozom
múmia legyél, kirakhatom
dísznek a rendelőmbe-
összetört szívek mellé,
miket sajátomért kaptam cserébe.
Ez mind az enyém
ezek vagyok én
ha találsz jobbat, cserélhetünk
névjegyem nincs,de válassz
magadnak egy helyes kis skalpot… Mi?
Nekem nem fog hiányozni.
Nézz rám. Ki vagyok én?
Minden vagyok, sérült-szerv tár,
összefércelt hullaraktár,
saját lényem már szerteszét jár
darabokra tépte a sakál,
így vándorol, vonyít, kószál.
Nem kell semmi egyedül
is tudok imbolyogni
köszönöm.
Mindjárt virrad, felkészülök
sietni kell, már őszülök
egy kis vér és a régi leszek megint.
A fiatalság mámora meglegyint,
bort ide és furulyát
tüzet még és lakomát!
Halotti tort, tósztot nekem,
utolsó percem hadd élvezzem
legalább…
Bátorsággal, legyintéssel,
vágd fel csuklód hidegvérrel.
Rutinműtét.
Szisszen a tűz, kihunyt már,
füstje kavarog, magasra száll
földrengés van, forog a táj,
valaki károg, és lesben áll.
Én vagyok az Angyal.
A Fény, a Szent.
Kiapadhatatlan forrás.
Hősi szűz hasonmás.