A magányosan sétáló macska

– Madár vagy – mondja a barát,
míg nézi vergődésemet.
Végignézek magamon, és tényleg.
Oldalamon szárnyak, arcomon groteszk csőr,
nyakamban tanulósúly.
– Központ, jelentkezz! – megyek bele a játékba.
– Felszállási engedélyt megadom! – válaszol a barát,
és visszafojtott vigyorral figyeli, ahogy
minden erőmet latba vetve elrugaszkodom.
Veszettül csapkodok, mint egy részeg kolibri,
kapálózom egy darabig, küzdök a végzet ellen,
aztán a felismerés kétségbeesésével az arcomon
elterülök a sárban. Megint.
Odajön, felsegít.
– Ugye tudod, hogy a súly miatt van?
– Tudom.
– Madár vagy.
– Tudom.
Újra megpróbálom.
Hátralép, és rámkacsint.
Mást nem tehet.

Fényes az este, ragyog a lány,
Megjött a herceg fakó lován.
Szőke haj omlik keblekre, lám
Bókol a herceg: kacag a lány.

Pörög a szoknya, pörög a lány,
Ámul a vidék, nagy tudomány.
Virul a várnép, pirul a lány,
Sose volt anyja, nincs hagyomány.

Suttog a herceg, hallgat a lány,
Bimbaja nyílik ideje korán.
Hullik a szoknya, reszket a lány,
Elmegy a herceg, furcsa a lány.

Új zene lüktet, bűvöl a lány,
Szerelem rebben lepke-dalán.
Csábít a sárkány, csábul a lány,
Mellkasa dobban, lejt szaporán.

Kínos az este, a bor silány,
Sok táncost vonz lusta magány.
Pletyka kél szárnyra, legyint a lány,
Majd kihalt a kastély, kihalt a lány…

Perzselő átokként fut a botrány,
Atyád megtudta, menekülj, leány!
Izzik az kardja, lázas a lány,
Álmában játszik, látszik mosolyán.

Éppen időben jön az iromány,
Holland úr kopog a vár kapuján:
Hozományt nem kér, vágya a lány.
Kék a szakálla, s várkapitány.

Aláfestő csoda (2Pac & Snoop Dogg – Street Wars): https://www.youtube.com/watch?v=nT4cXt_-ApI

Járom a várost.
Vonzanak a romok,
az összetaggelt falak,
és a körbenőtt gyomok.
Járom a várost.
Vonzanak a romok,
az összetört emlékek,
kopott kísértet nyomok.

Gyere ki a fényre,
nem akarlak bántani.
Mostohád voltam, lelkem,
meg tudsz nekem bocsátani?
Ami volt; egyszer volt; elmúlt.
Bocsáss meg nékem,
hiányzol, hibáztam,
járjunk megint kéz a kézben.
Mutasd meg nekem, hogy mit szoktál játszani,
mesélj mesét arról, hogy milyen kicsinek látszani.
Hogy védtelen vagy és félénk, többet ne tettesd,
magam fölé emellek, hogy az almát leszedhesd.
Többet nem gyötörlek, ráérsz holnap tanulni,
ha elálmosodsz, karomban viszlek fel aludni.
A nehezét bízd rám,
te csak játssz, játék az élet.
Ne hagyd hogy tőlem elvegyenek
ordas szenvedélyek:
az étel, az ital, lusta munkával nagy pénzek,
kolduséhes kapzsiság, irigy vágyak, torz remények,
egy kis rettegés a jövőtől, egy kis szorongás a múlttól,
és máris impotens vagy, ki félelmeinek hódol,
és teremteni képtelen, de úgy tesz, mintha tudna,
mintha ő lenne Buddha és Tupac Shakur utódja.

…Elnyomó álcimborák, isten veletek!
Hajnali részeg nászok, isten veletek!
Bűntudat, szorongások, isten veletek!
Romboló energiák, isten hozott titeket!

Járom a várost.
Vonzanak a romok,
az összetaggelt falak,
és a körbenőtt gyomok.
Járom a várost.
Vonzanak a romok,
az összetört emlékek,
kopott kísértet nyomok.

Uram,
köszönöm a kitartást, amivel átsegítettél a napon,
nem hagytad, hogy elcsábuljak, megóvtál a bajtól,
a gonosztól, aki eltántorítana kitűzött célomtól.
Köszönöm a percet, mikor összehoztad, hogy vele legyek,
biztos hogy észrevett, és észrevette, mennyit fogytam,
hogy a régi dagadt farmer már gyűrődik rajtam, a fenekemen.
Észrevette, mily’ törékeny lettem, hogy remeg a kézfejem, s
a szemem már majdnem olyan karikás, mint Belláé a Twilightból.
Tudom, majd meglátja, milyen szép vagyok és szomorú,
és lesz kedve velem nevetni, mert azt is látná, milyen szórakoztató
a társaságom, mikor a barátaimmal vagyok, vagy idegenekkel,
akikkel többé úgysem találkozom. Csak egyedül vagyok szomorú,
ha eszembe jut, hogy otthon apa megint mérges lesz, ha észreveszi, hogy
befaltam a nutellát. Nem baj, holnap veszek másikat.
Mosolyogva szállok, repülök hazafelé, mert egymásra nézhettünk,
köszönöm Istenem, dicsőséged végtelen, zengem lelkesen,
álmomban és éberen, éberen, éberen…
Zavaros víztükrön át a fürdőben azt se tudom, ki ez.
Már megint száraz a hajam, mások hogy csinálják?
Uram, add, hogy selymes legyen a hajam, lapos, és egyenes,
a bőröm pattanástalan, üde, kellemes, a fogam fehér,
a mosolyom ragyogó, miért nem vagyok jókedvű itthon csak máshol?
Megint nem vagyok elég jó, elég szép, elég okos, elég belevaló,
mint a húgom, akinek barátai is vannak?
Egyszer tökéletes leszek, helyettetek is egészséges és vékony leszek,
büszkék lesztek rám, vagy gyűlöltök miatta, de akkor már késő lesz,
mert visszafordíthatatlanul tökéletes leszek,
önzetlen, vicces, és kedves leszek, terhetekre
nem leszek, nem leszek, nem leszek,
előbb fogyok el, tűnök el, szublimálok el…
Uram, add, hogy szublimáljak, ne terheljem szeretteimet,
ne terheljem a Földet féreg ember létemmel. Mire talán
az egyetlen megoldás a kollektív öngyilkosság lenne.
De ez elérhetetlen. Ha elmentem szépen, méltóságteljesen,
lássátok, mit vétettetek ellenem, miattatok nem lehetek
olyan vidám, és bájosan önzetlen, mint az a lány az emeleten.
Megszólítani sem merem. Figyeltem, Ő biztos nincs terhére
senkinek, hisz’ olyan könnyű,
mint egy tollpihe, és ragyogó, mint a napsugár.
Talán tényleg az, és az emberek falták fel.
Csak ennyi maradt,
de ő még mindig csak ad, és ad, és ad.
Én is lehetek olyan?
Vigyétek mindenem, és holnaptól
mindig fogok tudni mosolyogni.
Uram, add, hogy anya és apa megbékéljenek,
hogy az emberek megbecsüljenek,
hogy ne csak önzőn zabáljanak,
végre adjanak is.

Jöttél az életembe,
mint égi fondorlat,
hogy felkavard mindazt,
mi régóta fojtogat.

Megtépázott az utca.
Lelkem repedt, szívem hasadt.
Nálad jó világ van,
macska vagyok a kezed alatt.

Dorombolsz te is, ha látsz.
Tied a kóbor kandúr ravaszsága,
hogy elérd, amit akarsz. Mégis:
Te vagy a korgó tárca szabadsága.

Kilenc élet; nyolc talány.
Sejtelem illan, illatát feledtem.
Csak azt tudhatom,
most ki vagy nekem.

Vagyunk két nomád, kik nem tudták,
de együtt nevelkedtek.
Előbb voltunk ünnepelt cimborák,
később önként számkivetettek.

Ha hiszed, ha nem,
nem lehetsz bölcsebb nálam,
mert a válaszok bennem vannak:
s benned partnerre találtam.

Ha az egyikünk hangzó,
a másikunk a zönge.
Míg megnevettetsz,
ne számíts közönyre.

Te vagy az elengedés,
az én mosolygó őrangyalom.
Te vagy a ragadós nevetés,
a gyógyító ősbizalom.

A pajkos jókedven,
sajduló örömön
kívül béke is vagy.
Köszönöm! Köszönöm!

Hetyke gitár szól,
spanyol öreg
dalol halálról,
az emberek
imát rebegnek…

Ó, hogy szeretlek.

Ragadó derű,
ragyogó est,
pofonegyszerű,
Coelho fest
így éjt szememben…

Álmodj, szerelmem.

Nem jutunk csókig,
víg, anyátlan
fejed lecsuklik,
öl’mbe bátran
hajtsd nyugovóra…

Isteni óra!

Első botladozásaim óta vigyázol rám.
Téged csókoltalak, mikor homokot érintett a szám.
Az óvodában a többi bacizsákkal
próbára tettünk sok hapcizással.
Te voltál anyám, betakartál a kelő nappal,
este bárányhimlőt számoltunk kaparó bűntudattal.
Repültél, ha lázasan feküdtem gyí’kos torokhanggal.
Te voltál ágyamnál a madárinfluenzás őrangyal.
Ha betegség kínozna, belem megremeg,
s Te, mint Zrínyi a törököt, a mérget kikergeted.
Immunrendszerem, Te néma, hű cseléd!
Botrány! Azt hiszem, szerelmes vagyok beléd.

Tisztul az ég, bíborcirmos a hajnal.
Borzas szellő csókolózik a hűvös burkolattal.
Kegyes magány, terítsd rám kabátodat!
Au revoir, kinőttem hiányodat.
A mellkasomba életet lehelve
fügefa nődögélt a néma űr helyébe.
Elképzelt alakod szétfújja a szél.
A büszke romokon
tekereg egy kóbor falevél.
Nyekereg egy sebzett szaxofon.

Erre a zenére született: https://www.youtube.com/watch?v=4ZI0zzXCbgg [Parov Stelar – L’étoile feat. Max the Sax]

Porzik az út a lábunk alatt.
Kettéválik a lábam alatt.
Fekete föld a lábam alatt.
Elnyel a mély a lábam alatt.

Új világ fekszik a lábam alatt.
Igaz barátok a lábam alatt.
Közéjük állok a lábad alatt.
Másik út kopik a lábad alatt.

Időnként rádöbbensz, hogy az emésztési zavarok,
a migrén, a függés, a nikotintapaszok valójában
valaha elkövetett hibák szorongásai.
Te akkor elmenekültél, jegelted az ügyet,
de azóta is lüktet benned a szégyen, az életed
vára összedől újra meg újra, míg felszínre nem kerül a hulla,
akit befalaztál. Ráismersz az útra, az egérútra,
amin elszaladtál, lélekszakadva rohansz vissza a pontra,
ahol elakadtál, és rádöbbensz, hogy a szereplők maradtak,
a díszlet maradt, a probléma maradt…
És te sem változtál. De a játékot csak te indíthatod el újra.
Addig a furcsa, álomba merült kastély téged várt, és most
felmérheted a kárt – hogy hol basztad el.
Akkor a film tovább pörög. És mikor érzed, hogy
a sértett barát képen vág, az anyád kiröhög,
és a megcsalt nő tüzet okád, fújtatva mennydörög,
a kutya az ágyadban alszik, a gyerek az ágyadba pisál,
a munkahely ótvar, és nincs már, mit igyál-
akkor sorra megkaptad, ami jogosan kijár. Egy szavad sem lehet.
Ez a te életed, és a legkevesebb, hogy tűröd,
ha a sors az érdekedben detoxikál.
Az ember mindent túlkomplikál, túldramatizál, túlmisztifikál…