Dobd már le

– Madár vagy – mondja a barát,
míg nézi vergődésemet.
Végignézek magamon, és tényleg.
Oldalamon szárnyak, arcomon groteszk csőr,
nyakamban tanulósúly.
– Központ, jelentkezz! – megyek bele a játékba.
– Felszállási engedélyt megadom! – válaszol a barát,
és visszafojtott vigyorral figyeli, ahogy
minden erőmet latba vetve elrugaszkodom.
Veszettül csapkodok, mint egy részeg kolibri,
kapálózom egy darabig, küzdök a végzet ellen,
aztán a felismerés kétségbeesésével az arcomon
elterülök a sárban. Megint.
Odajön, felsegít.
– Ugye tudod, hogy a súly miatt van?
– Tudom.
– Madár vagy.
– Tudom.
Újra megpróbálom.
Hátralép, és rámkacsint.
Mást nem tehet.