A magányosan sétáló macska

Khm… Sziasztok,

visszaeső

újraszülető

vagyok.

Csak porhintés,

szalmaláng,

mit emlékül hagyok.

Talán bennem is

lappang nyomokban

némi isteni szikra,

de főnixem

hamuba borítja hibám,

a százfejű hidra.

Ez már csak ilyen.

Együttélés véremben

a méreggel.

Józanul egyensúlyozva

szívem nap mint nap

mérlegel.

De jobb is ez így,

e kötelékek nélkül

még a végén

szentté leszel,

s a glória nehéz teher!

S mégis…

valóban kihunyt

világunk?

Talán nincs

miért vezekelni,

a terv része,

hogy hibázzunk.

Élj, zokogj, nevess,

csússz a porban,

majd légy nemes,

emelkedj fel,

és egyszer

meglátod,

mint pislákol

a parázs

egy öreg pipából.

Őt keresd,

rikácsolók közt

a csendeset,

kinek szemében

mesék járnak táncot,

s ki jól ismeri,

mégis játszva szereti

a nagyvilágot.

Aztán keresd

az arra érdemest,

kinek szeme még nyitva,

s ki előtt nyitott könyv

a természet titka.

Csakis így…

csakis így

szaggathatjuk szét

a rácsot:

meggyújtva az első,

és az utolsó lángot.

Így lépked előre

a koromban

minden nemzedék.

S addig ne nyugodj,

míg a nyomodban

a következő

fáklya nem ég.

Gyere, játsszunk.

Vessünk számot.

A bor se ad

ma tanácsot –

félig pimpós,

félig üde.

Ezt a káoszt

ki tette ide.

Pár régi sérelem néha

izzó vassal piszkál,

de jellemed

meggyőzőbb démonaimnál.

Inkább neked hiszek.

De kérlek nézd el,

ha még bepisilek.

Hazudtak és belém rúgtak,

ígérgettek

majd hátbaszúrtak

már nem egyszer.

S a türelem

kétélű fegyver,

ezért inkább előre élek,

sose vissza.

Szomjasan nyakalok

minden percet,

hisz ily tiszta

forrás ritkán fakad,

és sok a lélekvesztő.

Vesszőparipánk

is hol csetlő-botló,

hol száll, mint a szellő.

Tudom, hogy fáradt vagy.

Jöjjön most egy

lassabb keringő.

S ha még vakok

is vagyunk,

ketten majd eligazodunk

ebben a labirintusban,

és meglátjuk a szépet

egy élhetőbb ritmusban,

hol egyensúlyba vezetjük

és megkövetjük magunk.

Összecseng a dalunk,

egy ringató altató,

s az alkotó végre megpihen.

Aztán megkereslek.

Jöjjön az

aki bújt, aki nem.

Szombat hajnal

még szunnyad a szív,

csak a robotpilóta

van jelen.

A villangó szatír láttán

értékeim dzsekimbe teszem.

A szigetre érek,

mókusok mellett lopakodom.

Elveszett hercegnő vagyok,

hisz rendezvény lesz,

épp a névnapomon.

Majd újra a város,

gyanús foltokon átugrálva

rajta kaptam, mint lett

egy úrnak heurékája.

Messziről gömbölyű

kacaj cigánykerekezik felém.

Ott még táncolnak

Isten nem tapsoló tenyerén.

Remélem, jól van,

ki ott hever ittasan,

majd vaknak és süketnek

tettetem magam,

ahogy munkások mellett

megcsap a zsiványmorál,

– pedig lehettem volna

én is a cicabogár.

Nice to meet you,

de nem megyek randira.

Egyáltalán bejött

már valaha

ez a taktika?

Tőlem ugyan

ne várd, hogy

kék madarad legyek.

Ez csak színház nekem,

én most csak figyelek.

Árnyékot keresek,

néha a sötét is védelem.

Tágra nyitva,

fénybe zárva

átsétálom az életem.

Ki kopog?

Ki lehet?

Ez a visszhang honnan ered?

Víg dobok,

kikelet

áttörik a sötét eget.

Vesd le karcos láncaid,

hívnak harcostársaid.

Oly távol,

majd közel,

ki gátolt,

átölel.

Ki voltál?

Ki lehetsz?

Fonalad, mit el nem feledsz.

Kigyomlál,

tűzben edz

mestered, ha meg is sebez.

Múlnak múltad árnyai:

ne felejts el játszani!

Mondj igent,

mondj nemet,

mindig nyer,

ki nevet.

Az ajtó végül kinyílt.

A hűs holdfény behatolt,

mi egymást ölelve

lestük a meteort.

Lehullt a mag, 

most majd hazatér.

Szelíd szavadtól

enyhült a csatatér.

Kísérjen dalunk,

mely szárnyat idéz,

evezz, harcos,

vissza se nézz!

Még egy sóhaj,

még egy lépés,

minden szunnyad,

minden békés.

Együtt dobban

ezer hullám.

Összeköt egy

kóbor villám.

Ez a hidad,

izzó s fehér.

vár a liget,

hol ősképed él.

Támadjatok fel,

tomboljatok szelek!

Lépjen elő a sereg,

mert erős az ár,

kevés az ellen.

Avas reménnyel,

haraggal születtem.

Intsetek rendre,

mielőtt mindenkit

elmarok.

Fogadjatok be,

nélkületek vak vagyok.

Jöjjön a felszínre

múltam szégyellt titka.

A középkorban

nem lehettem tiszta.

Hosszú a lista,

sok seb nyíltan sajog.

Nézzük inkább azt,

mily magot adhatok.

Ok nélküli vétek

nem termett sosem.

Féltérdre ereszkedem,

álljon talpra a totem,

mi körül keringtem egykor.

Fejre álltan tükrözöm,

hogy a nyíl nem csak öl,

pályánk újra írva

ősi ölbe forr.

S nem hajszolok többé

kósza hóbortokat,

ha lüktetve szól

a bolygók ritmusa.

Kitöltöm szerepem,

leszek, ki vagyok:

kérdőjeleket szülő,

felforgató,

mosolyt csaló

fura rajzfilmfigura.

 Két telihold lett szemem,

hogy lássam,

mint karmol belém

a ragadozó való.

Kérem alássan,

nem vagyok gyerek.

Mutasd tükröd,

min elszörnyedek.

Hámozd le,

aprítsd fel

és vesd a tűzbe,

mert a napfényt

rég száműzte

egy álruhás érdek.

A tükörben semmi új,

csak az idő.

Ropogó térdek,

egy lucskos tüdő,

és feledni félek.

Add a kezed,

vagy én kezeskedek,

hogy elviszik a szelek

e rettenetet,

miután kihúztam fogát,

és újra kerek

lesz a világfa,

mert a gyökerek

emlékeztetnek.

Halld a fohászt!

Úgyis erényt

kovácsolok,

míg mocsárban

ácsorog a lélek.

És lassan átcsorog

rajtam végleg,

hogy éget e méreg,

de már most

üdvözlet az égnek!

Számíts jöttömre.

Mindent túlélek.

 Mi van, ha tévedek?

S még mindig a réveteg

szirén vagyok,

kiben nem ragyog

önzetlenség szikrája?

De hátha még nincs veszve,

s beléphetek a házba,

mezítláb őrölve homokká

időtlen szilánkjaid,

hogy mederbe töltve peregjen,

gyémánt legyen a grafit,

s a múlt messzebbre rebbenjen,

mint sebzett szárnyaid.

Nem zavarnék.

Elférnék zsebedben,

öntözném virágod

farkasordító csendben.

Nincs ebben önzés?

Életképtelen vágy?

S ha mindig tudnám,

hogy a fagyöngy örökzöld,

nem csak akaszkodik rád,

elhinném, hogy én magam is

táplállak, díszítelek téged,

mint e csokrok a fát?

Bárcsak az én tükrömmel

látnád magad!

Nincs mit szégyellned,

légy végre szabad!

S hogy jut-e nekem is hely,

ha lepergett a múlt homokja,

meglátjuk.

Boldogan lehelek

csókot homlokodra,

kutatom az álmunk,

a bújócskázó múzsát,

mert szükségünk lesz rá,

hogy megleljük kulcsát,

hol megosztjuk bíborunk,

s hol nem kell páncél –

otthonunk.

Tudom, úgy érzed,

nagy áldozatot hozok

érted, hiába.

De elbírnék én

még ezerszer ennyit is,

szőlek imámba.

Volt, nincs sivatag.

Megcsókolnám a földet,

hol megláttalak.

Tüskéd nem hibád.

Jer keblemre, te kaktusz,

sírd ki tequilád!

Tudd meg, víg veled

legsötétebb óránk is.

Józan extázis,

mert értelmet nyert

a botorkálás ködben,

a nyers küzdelem.

Több vagy tehernél,

jó helyen, jó időben,

okkal születtél.

Nemes szív ered

durva, sziklás talajból,

ringasd gyökered!

Vesd meg a lábad,

s nélkülözhetetlenül

tettekbe árad,

mi benned lobog.

Dobok zengik legendád,

vágd el a féket,

nem pusztít, éltet

vágtázó, szilaj lényed.

Te tüskehúzó.

Egy a válaszom,

ha százszor is megkérded.

Akkor is… Téged.

 A nap is felkelt,
ki is nyílottunk kint, bent.
Van hát világrend.
Létezik törvény,
mint égből nyúló gyökér,
lágy tündérkötél.
Ki eltökélten
keres, mi tökéletes,
lelkét bírja szárny.
Nincs előtte árny,
s fonalszövő angyalsor
egyként meghajol.
Sóvár utazó,
ó, ha fényért szomjazol,
ne hajszolj alkonyt!
Szemed inkább vond
a fekete keletre,
s kerekedj felül
hű félelmeden,
hogy „nincs semmi értelme”.
Kínzód az elme.
Vizet árasztva
döbbenek: forrnak sebek,
mert létezhetek.
Egyszer csak áttör
a nap felhőt, zord veszélyt,
űzve éjt, áttör
gátat a szívben,
és pompázik, felharsan
fuvolaszínben.
Természet anyánk
páratlan, hogyha még kell,
fogja a kezem,
örömmel virraszt,
amíg alszom, hogy adjon,
s ölbe fogadjon.