A magányosan sétáló macska

Azt mondják,
ne hullass könnyet,
mert tenger az,
mit a távozónak
át kell úsznia.
Hát mosollyal
gondoljunk
örökifjú
Pán úrfira.
Azt is mondják,
érezték örömöd,
mikor lelked
a börtönéből kiszabadult.
Nem is vesztél el,
lelked tovább él,
csak átalakult.
Már tudom, búcsúzni jöttél akkor.
Egy főpap nem kér segítséget.
Menj békével,
őzizzük emléked.
Isten embere,
alászálltál oda is,
hol kosz volt vastagon.
Isten embere,
te rákacsintottál
a halálraítéltre:
„Első alkalom?”
Isten embere,
Sohaországban
mindene voltál
az elveszett fiúknak.
Lépted nyomán
remény fényei gyúltak.
Hiányod éget,
de inkább éltetem azt is,
mit halálod tanít,
hogy enyhébb legyen az ítélet.

Tennessee Ernie Ford – Sixteen tons című számára lehet énekelni (remélem 😀 )

Oly… isten voltam, kopottan,

köd és füst járt a nyomomban.

Köd és füst, a felrázó,

viharvert laza megváltó.

Tudod így lettem

halandó,

rabszolga helyett csavargó.

Nincs lánc, nincs alku, és nincs börtön,

minden nap egy élet a földön.

És… jöttél te, tagadva gyászodat,

végignézted a halálomat.

Ha kettő helyett egy cipel álmokat,

láncra verve ő lesz áldozat.

Tudod így lettem

halandó,

rabszolga helyett csavargó.

Nincs lánc, nincs alku, és nincs börtön,

minden nap egy élet a földön.

Még… emlékszem, ott voltam kéznél,

a templomba viharban tértél.

Maradsz, ki nem él, csupán látogat,

hát öleld, védd a bálványodat.

Tudod így lettem

halandó,

rabszolga helyett csavargó.

Nincs lánc, nincs alku, és nincs börtön,

minden nap egy élet a földön.

Míg… nem tudtad, hogy ezt akarod,

én sem lettem örökké rabod.

Tett ritkán volt, csak igéret,

de annak oly mindegy, akit széttéptek.

Tudod így lettem

halandó,

rabszolga helyett csavargó.

Nincs lánc, nincs alku, és nincs börtön,

mert minden nap… egy élet a földön.

Ez otthonom.

Már nem vagyok kóbor,

ki a szélnek hódol.

Szívemben dobol az élet.

Ereimben bor, 

lüktetnek a nyers évek.

Vártam a keletre,

áldoztam nyugatnak.

Zsákutca tompítás,

szerek nem nyugtatnak.

Meddő jövőre

nem építek várat.

Őszintén szerettél,

de eltelt egy század.

Nem kell dönteni,

semmi sem kényszer!

Egy álló óra is pontos

napjában kétszer.

Várt a ligetünk,

sehol a kulcsok.

Sokáig kutattuk,

mi lehet a kulcs ok,

hogy a tükör

két oldalán

ordít egymásnak

a faun és a lány.

Nincs tér, se idő,

csak hangulat-inga,

örökzöld, mámoros

nimfaun hinta,

fátyol rebbentő

szent pillanatok.

Köszönöm, hogy

válladról lepillanthatok

kacskaringó múltamra.

Fogtad kezem

a viharban is,

de most engedj utamra.

Baljós szelek jönnek,

elsodornák csönded,

miben lélegezni tudsz.

Idővel kiderül,

és nap süt,

és kirepül

a pillangó a bábból,

és tudni fogja,

merre menjen,

nem akárhol

rebben fel a szellem,

és békében

lesz majd

minden rendben.

És látni fogom

a kacsintást

fénylő szemedben.

Egy csepp eső
koppant nagyot,
s gond-örvényből
feloldozott.
Zúg a törvény,
sodró áram,
csillapítja
heves lázam:
örökségem
ne gyalázzam!
Lássam meg,
mi szemenszúr,
kopogtat
a tükrön túl.
Vár az ösvény,
s a magunkfajta
álomittas
mesék rabja.
Ég a vágy,
az ég hiánya,
lángokban áll
mindhiába,
míg ellenállunk
makacsul,
s szívünk
búcsúzni tanul.
De megújulva
szakadatlan,
visszatérünk
szabadabban.
Törött kardként
sok darabban,
ég alatti
izzó katlan
régi-
lemeztelenít,
összeolvaszt
s nemesít.
Tudva, hogy
most mennyit érek,
ígérem, hogy
visszatérek,
és nem is leszek
egyedül.
Fohászunk
egybevegyül,
míg sivatagban
róva utad
megcirógat
egy fordulat,
s ránk zúdul
sok perzselő,
kószahírnök
csepp eső.

Villámsújtotta

földrángással

születtem.

Nem volt benne

sok harmónia.

Se dics,

se glória

nem járt értem.

Inkább orgia,

mit nem kértem.

De most,

hogy itt vagyok,

fejtsd fel

létem fonalát!

Add vissza

egy percre szemem,

legyek, aki lát!

Persze kilátás

nélkül nagy,

ki hibát véteni mer,

s kinek a próba

nem teher.

Ó, Héraklész,

most mondd meg,

hogy legyek tettrekész,

ha azt se tudom,

mit ehetek,

ha majdan sír a zsír,

mely ápol s eltakar,

ha jön labirintusomban

egy ködkanyar,

s kimutatja foga

fehérjét a tét:

hogy le kell győzni

a százfejű szénhidrát?

Mondd, melyik életmód

vezeti most a listát?

Mert éget a

homlokon villogó

száműzött billog.

Vannak még titkok,

rejt még szigeteket

e háborgó sárgolyó.

Egy biztos:

nem vagyok oly piszkos,

mint képzelem.

De ha köt a félelem,

az egyetlen védelem

e fényrácson túl van.

Most bezár, majd összezuhan,

ha meglelem utam,

ha lesz fogalmam,

miért most fogantam?

Ó, jelenkor!

Sok reflexem

kenem rád

mosva kezeim,

pislogva gerendát,

s te önkéntes bűnbakként

tűröd kegyesen.

Holott én vagyok

legnagyobb ellenségem,

és legjobb szövetségesem.

 Egyedül rovom

magam megint.

A hűs sikátor szele

vészjóslón meglegyint.

Szedem a lábam,

ismét alászálltan

nem való

e lázadó szív

utcára, mert

megvan az ára

konok romok közt

botorkálni egyedül.

Kinőttem már ebből.

Tanács híján

erjed lelkemben

pár felszakadt lelet.

Mégis ki vagyok

én neked?

Futóbolond?

Futó kaland?

Százszor becsapott,

huzatos vakablak?

Partra vetett

jutalomfalat?

Nem kell semmi,

csak hadd adjak!

És nincs az az isten,

hogy nemet mondjak,

ha arra kérsz,

hogy maradjak.

De ahogy tisztul a seb,

tisztul a kép.

Nem kóros eset,

mi karmol belül.

És lassan látni merem,

hogy mit benned keresek –

a társat, ki megbecsül,

ki minden kudarcomnál

bíztat, s remél,

ki engem választ,

s kinek hangja

ringatón zenél,

sosem vált el tőlem.

A tükör másik oldalán

engem álmodva

figyel, óv, bennem él.

De a legszebb,

hogy tudom,

a szélmalom,

mivel küzdök,

fals oltalom.

S te éppúgy küzdesz,

hogy a sok árny,

mi körülvesz,

békévé oldódjon

a csöndben.

És akkor majd

meglátjuk egymást

a tükörben.

 Eljött hát a pillanat!

A bárka most megfordulhat.

Gyűljön össze

fönt és lent,

káosz és rend,

mindaz, mi bennem él.

Harsanj fel, óh, farkasdal!

Futótűzre zivatar.

Fáklya lobban,

ritmusra dobban,

védve a lángja,

a szikra szívemben ép.

Összeérnek végzetek,

nem szab határt képzelet.

Vedd a bárdom,

régi barátom,

ár és az ellen

ősi ikertestvér.

Sziklaszilárd bárkafal

tudást rejtő védvonal.

Tiszta fényt visz,

felette égisz,

célja a barlang,

ha egy rab is remél.

Nomen est omen.

Neved a totem,

mi létedre

lehet a válasz,

hogy Atlaszként

támasz légy.

Üdvözlégy hát,

fáradt vándor!

Leróttad utad,

te hűséges,

te bátor,

jussod béke

és tiszta tudat.

De most kérlek,

vedd le a zsákod.

Szolgáltad a világot,

de a színdarab

még nem ért véget.

Nem szabadulsz,

óh, nem!

Engedd, hogy

becézzen a fészek,

mit óvtál, őriztél,

néha erődön felül.

Fiókád már

magasra száll

és mélyre merül,

nem fél semmitől.

Átadtad hatalmad,

így már szabad vagy!

Most jönnek

a legragyogóbb csodák,

hogy tömködd a pipát,

láng táncoljon

szemedben,

öleld unokád,

hát ne illanj el,

mint Bilbó

a gyűrűvel.

Álljanak össze egésszé

a tört képek.

Olvadjon eggyé

végre föld és ég,

legyen kerek

a történet.