A Nő és a Farkas

Kíméletlen, önző nő a tél, mindent felfal, senkit nem kímél.
Oly menyasszony Ő, kit nem könnyű szeretni. Mikor megismerted, nyár volt, nimfa kacaja beleköltözött a szívedbe, s ma is ez az első ami eszedbe jut a neve hallatán. Aztán kitárta Neked lelkének sokszínű palettáját, tarka levelekbe öltözött. Szüret ideje volt, s Te teljesen elbódultál a bortól, mit Neked érlelt. De egy reggel furcsán kezdett viselkedni. Kihúzta magát forró ölelésedből és inkább kiült a hűvös őszi szellő borzolta teraszra – egyedül. Te megijedtél és utána mentél. Gyengéden megfogtad a vállát, de mikor megfordult, Te hátrahőköltél kegyetlen szemétől, mely jéghideg villámokat szórt. Este már romantikus vacsorával készültél, de mikor meglátta, kis híján felborította a gyertyákat és megint kivonult a teraszra, az ajtót is bevágta maga mögött. Kifelé vágyott a hidegbe, a magányba, a felhős éjszakába. Ezentúl mindig kegyetlen volt veled, ha utána eredtél. Minél jobban közeledtél hozzá, Ő annál messzebbre ment. Borzasztóan szenvedtél. 

De mit érzett Ő? Legszívesebben eggyé vált volna a széllel, hogy ne kelljen olyan dolgokkal törődnie, mint a munka. Vagy az alvás. Vagy a szerelem. Ezek ideláncolják ehhez a világhoz, mikor neki semmi más vágya nem volt, mint beleolvadni a Nagy Egészbe, hogy végre akkor és oda mehessen, ahová akar. Másrészt Ő is emlékezett a nyárra, és lelkében siratta a lányt, aki volt, és aki nincs többé. Akkor Ő volt a Fény, az Erő és a világ a lábai előtt hevert. Most már csak fakó árny, melyről újabb foszlányokat szakíthat le a leggyengébb szellő is. Tudta, hogy a tél a elmúlás, a halál ideje, és ettől csillapíthatatlan düh ébredt benne. Hiszen alig élt még, a nyár óta azt a keveset is a földhöz láncolva töltötte. És most mindjárt vége az egésznek… És gyűlölte önmagát. Gyűlölte, hogy kiállhatatlan, hogy hideg és kegyetlen. És mégsem bírt másmilyen lenni. Ha erőt vett rajta a bűntudat, megkeresett Téged, aki elveszetten álltál egy hófödte mezőn, fehér vakságtól szenvedve. Akkor megnyugtatott, hogy szeret, csak időre van szüksége, hogy elcsituljon benne a harag, amit érez. Majd lehajtotta fehér fátylát és elszállt a széllel. 

Te nem adtad fel. Pedig jobban tetted volna. Nem szeretett Téged. Akkor senkit sem szeretett. 

Visszafordultál, mert rájöttél, hogy csak akkor jön haza, amikor Ő akar. Vigasztalt a tudat, hogy nem vagy egyedül. Mikor visszatértél a régi kerékvágásba, láttad, hogy a faluban csak férfiak vannak. Az összes nő elhagyta férjét. Elvonult, és hóval borította be a vidéket. Kísérteties csönd honolt az utcákon. Átfáztál tőle, ezért betértél a kocsmába. Öt férfit találtál ott bánatba burkolózva. Az első meg volt győződve róla, hogy a felesége csak a piacra ment – egy hónapja. A második eleinte örült a függetlenségnek, de mára megunta. A harmadik fortyogott a dühtől és egyfolytában azt ismételgette, hogy ha hazajön az asszony, Ő biz’ Isten kiveri belőle a lelket. A negyedik magába roskadva zokogott. Azt hitte, végre férfi lesz belőle, ha talál valakit, aki hozzámegy. Most, hogy a menyasszonya elhagyta, ismét felszínre tört belőle a gyermek. Az ötödik azt sem tudta, mi történik körülötte, annyira leitta magát. Te a pultnál állva nézted őket, vártad a sörödet. De mire végignéztél rajtuk, megtorpantál. Te nem leszel a hatodik. Kivágtad az ajtót és emelt fővel léptél ki a süvítő hóesésbe. Eleged lett a tétlen várakozásból. Ezentúl nem vesztegeted az időd arra, hogy a múlton rágódj. Zsebre dugott kézzel fütyörészve sétáltál az utcán, hangját messzire vitte az esti szél. Röpke táncra perdültél a macskaköveken, észre sem vetted, hogy a falu szélére értél. Nézted egy darabig a sejtelmesen suttogó rengeteget, majd hanyatt homlok berohantál az erdőbe. Futottál, mert jól esett és ordítottál, mert jól esett. Magával ragadott az éjszakai erdő zizegő csendje. Nem féltél, pedig tudtad, hogy körülötted minden bizonnyal farkasok és medvék ólálkodnak. Valami megreccsent a hátad mögött. Elvesztetted az időérzékedet, és megrészegültél a vértől…

Hazakeveredtél, válladon két nyúl teteme. Elégedetten letetted őket az asztalra és elnyúltál a pokrócon. Béke volt, puha és csönd. De valami hiányzott. Kitártad az ablakot, hogy magad mellett érezd a telet. Biztos voltál benne, hogy az éjjel hallotta a szilaj füttyszót és hogy most már vissza fog térni hozzád. 

És úgy is lett.