Ablakom rég csípte
derű ily vastagon.
Jégcsipke, tűzrózsa
nyílt e hajnalon,
hogy a szél körbe játssza,
megszagolja, táncra
hívja hamvait,
s ráforrassza
kacér ajkait
az idő terének.
Zengő éjnek
kobold ritmusán
csiklandoz így az ének.
Vándor mesének
hőse te,
tudd meg:
egy meg egy
nem egyre megy:
lehet végtelen.
Átkelve tengeren,
ha vezet jó ritmus,
lángra lobbanhat
egy új ciklus,
s ha a vér összeér,
józan mámortól
gyúlt fiad hazatér.
Hisz csak lenni kell.
Tükörnek lenni.
Tükörnek lenni,
hol parazsat ölnek,
véget vetve a körnek,
miben szénné őrölnek.
Emlékezz, lélek,
karnyújtásnyira
ölel az ok.
A sok parányi küzdelem
gyémánttá forraszt,
szétzúzva a torlaszt,
feledve zord magányt.
Míg bárkád nem leli
hol nem volt hazánk,
holtában is
oltalmaz Holdanyánk.
Mélyre nyúl
és égbe szánt,
mit vad erők
hordtak szerteszét.
És a föld végre
visszafogadja
elkóborolt gyermekét.