A magányosan sétáló macska

Ezt a verset King Princess – Talia című alkotásának spontán fordításaként írtam. Ajánlott olvasás közben együtt hallgatni az eredetivel: https://youtu.be/DLIfCabNkcg )

Hé, Te ott!
Ha felvirrad a nap,
elosonsz.
Történetünk most csak
kétfelé szakadt
szálka a körmöm alatt.

Hé, Te ott!
Még mindig éget léha
lábnyomod.
Mossa el az ár, vagy
gyújtsa fel tűz
ezt a papírvárost.

De amint elalszom,
újra járom táncod,
újra melléd fekhetek,
éljük a verseket,
ha eleget iszom.

Harapj meg ajkamon!
Ahogy melléd fekhetek,
tudom, hogy csak álom,
de ha így van, esküszöm, hogy
hallom bolond szívedet.

Rég tudott,
ki nem tart falkatörvényt, mind
elbukott.
Ám így virágot fakaszt
sivatagba:
az, ki felfelé tekint.

De amint elalszom,
újra járom táncod,
újra melléd fekhetek,
éljük a verseket,
ha eleget iszom.

Harapj meg ajkamon!
Ahogy melléd fekhetek,
tudom, hogy csak álom,
de ha így van, esküszöm, hogy
hallom bolond szívedet.

Szilánkok
mindenhol, beterít
a hó.
Pirkadat
jön, nem kell
altató.

És amint elalszom,
újra látom táncod,
újra melléd fekhetnék,
de már nem menedék,
ha eleget iszom.

Csüngjön más ajkadon.
Már előre szeretem,
ki hajnalködbe von.

És amint elalszom,
újra látom táncod,
újra melléd fekhetnék,
de már nem menedék,
ha eleget iszom.

Csüngjön más ajkadon!
Már előre szeretem,
ki hajnalködbe von.
És ha így lesz, köszönöm, hogy
őrizhettem szívedet.

Messzi szigeten áll
ködbe veszve egy vár,
sárkány leheletében.
Áldozat vagy szégyen
burkolta bűvkörbe?
Úgysem tudod meg, csak
ha belépsz a ködbe.
Sóhajtozó falak
közt idegen anyag:
befalazott psziché,
alvó Aphrodité.
Mielőtt szánalmat
keltene otthona,
mosolyán láthatod,
önként feküdt oda.
Nyugtató zubbonyként
visszhangzik fejében,
hogy érezni bármit
szabad, de tenni nem.
A vár délcegen áll,
amint eldöntötted:
elveket követsz, hogy
visszanyerd gerinced.
Kétes Aphrodité,
nem aggódom érted,
mert ha istennő vagy,
biztosan túléled.

A rádöbbenés gyorsabb a fénynél:
kegyelmet kapsz, mielőtt elégnél.
A bűntudat véges, vesztes szakasz,
csak a név más, a minta ugyanaz.
Tudod a nevet, nevess szemébe,
ő is csak szörny, kit Te hoztál létre.
Szikra vagyok, mit nemzett játékod,
bárhol is vagy, leszek az árnyékod.
Hogy létezel-e, csupán sejtelem.
Hol nincs remény, ott a jobbik felem.
Ám ezúttal nem leszek egyedül:
összetartozunk, menthetetlenül.

Erős leszek, hogy bízz bennem.

Vágta után szusszan a tűz.

Ködbe vesző
időtlen idő,
szerte végtelen –
– így szeretem.
Szertelen vessző,
suhints hamar,
sorsom sem volt
soha fukar.
A bolondját
nem járatom,
mást elmarok.
Nem verlek át,
csak nem tudom,
mit akarok.
Mit remélhet,
és mit adhat
egy izgága
kolibri szív?
Szánd meg, óvd még
a kisrókát, ki
lázában hív.
Te vagy az úr.
Pálcám sárkány-
szívizomhúr
s véd orkán, ha
megtörsz apátián,
mit a kor hordoz.
A logikád
majd feloldoz,
ha magamnak
ásnám sírom.
Szolgád leszek,
amíg bírom,
de fogytán a
veritaserum,
így végére térek.
Szorít a fészek.
De egy szavadba
kerül, s maradok,
ami vagyok:
néma, névtelen
szelleme a révnek.

(Egy kedves barátom által szerzett dalszövegre írt variáció, a nő szemszögéből…)

A falnál részegen akkor hitted-e,
a hetyke lányka, aki bennem él,
hány kígyót bűvöl majd a fellegekbe,
egy rókatündér semmitől se fél.

Keresem én majd azt az egy zugot,
ahova az emléked belefér.
Hű fagyöngy alatt szemed lehunyod,
szívemben őrzöm, mit elfelednél.

Táncra hívjatok, aprók és nagyok,
ki sötétben bujkál, mit sem ér.
Legyetek bátrak, vándor farkasok,
minden rebbenő szempár mesél.

Ki vagy Te, ki csak siratod szárnyaid,
hamuban fekszel, pedig lobogtál.
Elrabolom, de megőrzöm titkaid,
hogy újra égjen, aki Te voltál.

Az égen túl a hold,
adj még egy kis bort,
karmazsin fátyla
rám hajolt.
Ó, fákon túli ég,
szökkennék feléd,
bár mindent Neked
adhatnék.
Ha szétfúj is a szél,
a remény bennem él,
hit a törvényben
elkísér:
A lángeszű bolond
egyszer összefont,
sorsunk majd újra
összeér.

Szerteszökkent idő és tér.
Egy fejletlen ördöghurok,
mely még fut, ha rásüt a fény,
ám jövője már ott bugyog.
Elejt, körbejár, körbezár,
transzba ejt a kétely-mocsár,
mi nedves, de porrá éget.
Őrizd, őrizd hát reményed!
Megremegett az ősi láng,
mely fűtötte Olimpiánk,
de a kút, mely tudást őriz,
üde fons mercurialis
sértetlenül zubog tovább.
Ne feledd, ki vagy, ki lehetsz!
Láthatsz majd valódi csodát,
ha a szolgálat fegyelmez.

Másfajta részegség,
hajnal csípett fülön.
Szokott sémák mentén
falakba ütközöm.
Rozoga becsület,
rideg és idegen.
Kizárt a kör, leszek
az ötödik elem.
Gyanút kelt, ki dicsér.
Tisztább tűz a nyers szó.
Ellenségként is kincs,
ki nem megalkuvó.
És sosincs egyedül,
kinek tiszta szíve
mélyen rokon, szenved
másért hűn, konokon.
Fogadd hálám, Uram,
illó csillagokért,
áldásom és derűm
kínért, fájdalomért.
Hálám Uram,
hálám Uram,
hálám Uram.
Ha meg is bicsaklok,
fáklya a lobogó:
minden, mi létezik,
győzelmünkért való.