A magányosan sétáló macska

Egykor, a hűs tavon kinyílt egy virág,
nem mormolt létéért senki sem imát.
Ringatta, táplálta a téli holdvilág,
csendben mosolygott, őrizte titkát.

Óh, ki vagy és ki lehetsz, te kis fehér virág?
Mondd, a Nap-e az atyád és Szellő-e anyád?
Óh, mindegy, míg szándékod tisztább tiszta víznél,
a tavasz a lelkedben utadon elkísér.

Fülelj figyelmesen: a világ zenél,
légy te az a hang, mi jövendőt mesél,
van, ki magányosan töri a múlt jegét,
Óh, légy a jóbarát, ki felé nyújtja kezét.

Óh, táncolj, lépted nyomán a világ táncra kél!
Óh, kacagj fel hangosan, s a hajnal visszatér!
Óh, tombolhat zord vihar, fújhat őszi szél,
mert benned oly tűz lobog: a szív ismét remél.

Óh, táncolj, lépted nyomán a világ táncra kél!
Óh, kacagj fel hangosan, s a hajnal visszatér!
Óh, tombolhat zord vihar, fújhat őszi szél,
mert benned oly tűz lobog: a szív ismét remél.

Ragyogj, fehér virág, erre születtél.

Ha valaki énekelné is, erre a dallamra írtam: https://www.youtube.com/watch?v=L7oaZxdAMzI

Nyisd ki a szemed.
Elült a vihar.
Rázta láncait, amerre ért.
Nem a szenvedés fáj,
hanem ha nincs miért.

A vihar közepén álltál,
csended többet ért
ezer érvnél.
Nem győzködtél,
nem hagytál faképnél.

Ismersz, mégis
felém nyújtod kezed,
nem játszol szerepet,
a tűz is játszik veled.

Nincs istenem,
járom a természet templomát.
Bárhol is jársz,
látom érintésed nyomát:

Látlak zöld hajtásban,
ölelsz kelő napfényben,
hallak madárdalban,
duruzsolsz a szélben:
nem vagyok egyedül.
Nem vagyok egyedül régen.

Fehér égen repül a nyár,
levél árnya növekszik,
majd kis teste
az est küszöbén koppan.
Eremben folyó napsugár
melengeti lelkem is,
bár settenkedik
a kobold ősz nyomomban.

Hajnalszellő hűsd le fejem,
szívem forró és eleven,
szikrából lett lángparipám
fűtik parázs ideák.
Lehet hosszabb éjszaka,
mi kétségbe von harmóniát,
a bennünk csírázó jövővel
tartozunk neked világ!

A csillagok is keringenek,
szabad táncot lejtenek
a fenti-benti égen:
a rend győz a sötétségen.
Ember, ne féltsd,
hogy átalakul,
ajánld önként áldozatul,
minek sorsa, hogy égjen!

Kéz a kézben,
minden nap
és minden évben
felidézem otthonunk.
Pecsét a léten
a legszebb ígéret,
hogy tiszta szívből
hozzád tartozunk.

S mondd, ősz hogy volna dicsőbb,
mint elővenni bort, búzamagot,
s látni évszakot annak, ami?
A kinti világra, mi anyagi,
ráborul a ködlepel,
s a fényt kereső ünnepel:
hosszabb az éj,
ami él, alszik,
de ébred az ember.
Dionüszosz, oldd fel a fátylat,
melyet a nyári ég szemünkre lehel!
Váljon füstté a látszat,
tisztuljon a beszéd,
mert most ismét fellobog,
ablakunkon bekopog
az avarzörgető,
iszapkavaró
Miért?
És milyen magot vetsz el?
Kicsi mag, búza mag,
körforgás gyermeke,
benned szunnyad az ősi derű.
Nincs jó mag és rossz mag,
csak jó szándék és időszerű.
Ügyelj, vándor,
hogy benned a mag
jó földbe hulljon,
takard be emlékeiddel,
és el ne felejtsd:
öntözd, éltesd lelkesedéssel!

„Élni akarok.
Élni akarok végre.”
Akaratomból sok seb eredt,
mint orkán szelt ketté ingoványt.
Végül mind kiderült,
s ma virul.
Csak én meredek magam elé,
hogy mit tettem.
Éget a múlt, és én ragaszkodom.
El fog száradni a bú virága,
s helyébe rigódal röppen?
Szökken az idő,
elszáll fölöttem.
Nézem, ahogy másokat
átvakít a fény,
lobog bennük a győzelem.
A hamu alatt
nekem méltóságom maradt.
Azt lehellem, óvom,
ez nem sérülhet.
Csak légy az éber csend,
más nem kell,
és lesz igazság és lesz rend.
Védd az ártatlant,
hiba ne essen meg kétszer.
Kényszer többé nem terem,
a jelen az egyetlen:
itt vagyok,
itt maradok,
Carpe diem!

És egyre nyomja vállad
a teremtés koronája,
hogy láttad a világot,
égtél már és szedtél virágot …
Hitted már és vallottad is,
hogy emberként embernek maradni…
És láttál sok csodát,
nyertél már csatát
és szerettél. Őszintén. Tisztán.
És esőben is mosolyogtál;
mégis nyomja vállad
a teremtés koronája,
hogy ember vagy és több annál:
A név mögött isteni ideál.

Az ember nem való padlóra,
s bár a földön van dolga,
szolga addig, míg vágyainak foglya.
Szabad akkor lesz, ha önmagától marad,
de nem önmagáért.
Vértje elszántságból kovácsolt,
kardját edzette száz miért,
s minden tett szívdobbanás,
kong az üllőn, pattintja a régit,
és ha tisztán cseng, felér az égig.
Nem maradhatsz végig.
Üzenni kell, hogy van még ember,
kinek szívébe villám oltott életet.
Nézz magadba, halld az éneket.

Viharok vetnek tajtékot az emberben,
becsapódások közepette csiszolt drágakő lelke,
csak az lesz erős, aki a földön, ha kellett, szenvedett,
ők látják meg hanyatt az égbolton a lényeget,
remény csillag odafent, újra s újra, visszahív a végtelen.

Szerzők: Dobos László, Ivanics-Wagner Alma, Ivanics Márk István

Az első, mire emlékszem,
borostyán szemed.
Megszűnt az idő,
s Te álltad tekintetemet.

A Nap ragyog így,
jogara mennykő,
s végre híd lett köztünk
egy zsebkendő.

Csillag vagy, s én a Hold.
Egy vándor és egy kobold
kél ma szövetségre,
hisz égi pályára lépve
szívünk mélyén egyre vágyunk: egységre.

Egyensúlyt hoz a mérleg,
ha túllő egy nyílvessző.
Tánc veled az élet:
‘búcsú és keringő.
Add meg a dallamot,
én írom a szöveget.
Magadat uralod,
hát szabadon követlek.

Ha nem lennél a Kedvesem,
akkor is szeretnélek,
mert ha macskát látsz, megáll az élet,
és nincs oly féligazság,
mivel megalkudnál.
Halld a fogadalmam,
Te minden lében merőkanál!

Tanúm a föld és tanúm az ég.
Bennünk a létra,
hogy összeköttessék.
Építem ezt a hidat.

Tanúm a patak és tanúm a fák.
Ha tiszta a forrás,
segíti áramát.
Mélyre ásom a kutat.

Tanúm a Hold és tanúm a szél.
Derűvel élhet,
ki őszintén beszél.
Tisztán tartom e tükröt.

Tanúm a Nap és tanúm a láng.
Csillagról álmodva
ébred egy jobb világ.
Fújom veled a kürtöt!

Ott hevert üresen.
Őrizte
még
lelke
melegét,
mint
kócos
ágy,
eleven
reggelen.
Ott hevert üresen.

Talán meglep,
hogy a salak,
sűrű anyag
szinte ellep.

Láncra vered
pille lépted,
hisz’ te kérted
ezt a terhet.

Így gyökered
mélyre nyúlva
kutathatja,
honnan ered.

Felhő üzen
azoknak, kik
égre törnek:

Jó talajban
hibáink is
nagyra nőnek.

Élő hát a bárdot,
szisztrumot,
csendüljön a kalapács!
Próbán hevíti,
derűbe mártja
kard lelkét a kovács.

Fújd a kürtöt,
hű szívedben
zengjen a hajnal!
Láncod mozdul,
együtt zenél
a visszhanggal.

Pillants körbe,
hogy láss tükörbe,
s megérted:
a lánc,
mi zabolázta
pille lépted,
nem ítélet.

A kört megtörő,
örök élet,
a halandót égető,
szárnyat ébresztő
ígéret.

 Ezt a verset újfent a két ikercsillaggal írtuk (érik a közös kötet!), mégpedig a Filo-Pont Győr égisze alatt futó VersZengetők inspirációjára, ott helyben, a február 2-án tartott Verslabirintus című műsoruk alatt. Utólag is hatalmas köszönet a szervezőknek! 

Lám serceg a toll hegye még…

Már ébred a köd körülöttem.

Az alku lejárt, mit kötöttem,

új születés csak vég.

Jöjj, úttalan út szava hív,

nézzük csak meg azt a világot,

és szívembe rejtem a lángot,

vándorok himnusza ring,

ősatyám letekint,

oly távol, majd közel,

felemel, átölel,

higanyból aranyat,

sok izzó parazsat

lobbantó őserő,

sárba hullt drágakő:

együtt csillagzat.

Gyémánt, ami sárba ragadt.

Barlangba zárt belső fény,

ami nem múlik.

Pillanatok, amik mélyebbre égnek,

mint a neuronokban futó impulzus,

éterben tovább élt életem is élem.

A változásban jár,

meghajol a tudás kapuiban.

Egyre több s nem tartja meg magának.

Halhatatlansága önzetlenség,

amit nem számlál s,

számon nem kér.

Olyan kevés, amit kaptunk.

Röpke pillanat a felfogható időben.

Majd újra jönni kell.

Látja a végtelent, csillagok között mását.

Lelkében érzi az anyagtalan tűz lángját,

kívánja az eget, űzi a honvágy.

És látod a világot

a halhatatlan virágot,

ahogy saját szemed

becsap és elfed

belőle részeket,

Mert láttad már a Napot,

miként ragyogott,

és világok egész hadát

kell, hogy lásd…

lélektől lélekig a tudást.

Egy kérdés csak;

egy válasz.