A magányosan sétáló macska

Merre visz az út?

A közös ég lesz a kiút.

Benned a kút, ha nem elég,

ami körbe-körbe fut.

Áramló

éber látomás,

ne szaladj még!

Hol öl a kezdet,

öl a vég,

a fele lángol, fele jég.

Rég az istenek

szemünkre delejt hintenek.

Vezessen Hórusz,

hol a lótusz vakon fellel ihletet.

Álmodj, Kedvesem,

örökségünk végtelen.

Lobog a tűz,

ím felrepülsz,

a szűzi fénybe belefűz.

 

Hajdan dicsőn terült el
felettünk az égi királyság.
Az istenek bölcsen lettek naggyá,
és oly királyok vezettek,
kiket próbák tettek szabaddá,
és híd voltak ők
az istenekhez.
De jött a becsvágy,
mit olykor jószándék leplez,
és hiába a tiszta égi kép,
míg közbelép a szabad akarat.
Ki önzést vet, kínt arat.
Mert hát minek a sok áldozat,
ha egymás után
hullunk el víz híján?
A tanítvány csak maradjon csendben.
A meséhez víz kell,
ráér a szellem.
Ha a lélek szabadulni vágyik,
egy lapát sarat csak rátesz
mítoszunk, mely szól,
hol kanyarog Tigris és Eufrátesz.
Több ezer éve mélyül a meder,
s ha most tetszhalott is,
bennünk lüktet, s most életre kel.

Megtette
első lépteit az óra.
Az idő háló,
a tér a szoba.
Léhán hajlok
nyugovóra.

Az űrben a jelenet
alá fest egy zongora,
ott gitár peng,
talpamtól csókot
lopott a legó,
tanúm a csend.

Mítosz a rend,
ha zeng az ihlet,
leveszem cipőd,
és fel az inged,
függöny sóhajt
leánytitkot.

Lábujjhegyen
melléd siklok,
mert már odaát vár,
játszik lényed.
Csak suttogok,
hogy fel ne ébredj.

Lettél, ki nevetve szeret,
mert az élet hányt és vetett,
így sodort a karjaimba,
a cél ködös,
a szándék tiszta:
hogy elvigyük
az üzenetet.

Az elégnél
nincs elegebb.
Az elégnél
nincs elegebb.
Csak légy, aki vagy,
bárki lehetsz!

Lényegedből
úgysem engedsz,
te vándor mágus.
Légy légváras
vagy fagyiárus,
s a formán túl: ember.
Nem csak a kincs,
az egész batyud kell.

Feljött a mélyből,

pedig nem hívta senki.

„Lehet fizetni.”

Jogos igénye

netán felfalni élve,

mit építettünk?

Múlt büntetése,

fejünkre nőtt a béke,

vagy esküt szegtünk?

Jól csak a gyermek lát.

Gát a bűnbakkeresés,

önostorozás.

Mondd, ki nem hibás?

A régi rend elkorhadt,

új ritmus lüktet.

Friss tavaszünnep,

üde hajnalhasadás

kering eremben.

Üdv a veremben.

Annyi pofon ért,

kapartam annyi enyvet,

hogy lepattant

a rozsda szememről,

s mosolyogva hirdetem:

ki aggódik,

az kétszer szenved.

Te mondad, Kedvesem,

hogy sarkok nélküli

gömb lelkemről

pattanjon le sérelem.

Nem kell, hogy kegyelemmel

szúrják ki szemem.

Igazság kell,

mersz, és fegyelem.

Pusztuljon csak az anyag.

A fénynek nem árhat harag.

Rózsalángot nem mar korom.

A kényelmet sem markolom.

Nem kell már ház,

nekem te vagy az otthonom.

Lám átkeltél

WA: MÁR NEGYEDSZER VEDLEM

Már negyedszer vedlem

a hét réteg bőrt.

Már negyedszer vedlem,

mászom lábujjhegyen

a kétéltű kört,

melynek szilánkja vagy.

Melyből víztükör ered.

Vesd meg lábad,

eressz gyökeret.

Már negyedszer vedlem

a hét réteg bőrt.

Már negyedszer vedlem,

medrem a föld.

Áramolj, érj fel égig,

hogy árnyékot nyújts!

Ne gyomláld,

mit nem ismersz,

tán az lesz a kulcs.

Már negyedszer vedlem

a hét réteg bőrt.

Már negyedszer vedlem,

szikrázó légkört

ritmusos ütemben

teremt a vihar.

Ősök visszhangja bíztat,

hogy játssz, táncolj

szárnyaiddal.

Már negyedszer vedlem

a hét réteg bőrt.

Már negyedszer vedlem,

mit e láncszem örökölt.

Iránytűm rendben,

bízik az Egyben,

s józan extázisban

zeng a himnusz:

Sol Invictus!

Oltsd le a lámpát,
elég a kín.
Egy csepp öröm kell,
egy cseppnyi csíny.
Ha szól a szirén,
láncol a fém.
(Elég a fény…
Elég a fény…)

Ma ne taníts,
csak játssz ma velem!
Pihenj meg
a rejtekhelyen.
Csupa-szikla
barlangkripta.
(Ott a szikra…
Ott a szikra…)

Visszhang vagyok,
csonkig égek,
nincs forrás,
de rág a méreg,
csak mennyezet,
hol fejed vered.
(Van gyökered…
Van gyökered…)

Nincs válaszom,
hisz nincs mesém.
Csak egy parázs…
de az enyém!
Sok a csaló,
mondd, mi a való?
(Útravaló…
Útravaló…)

Nincs ellenszél,
de nem is ártok.
Csak a most van,
és jó barátok.
Békét adó
a véges idő..
(Napkeringő…
Napkeringő…)

Ősz rejtjelek
húrja zsong,
jajong, busong,
az örök nyár
lám elítél,
kong a tér.
(Ölel a tél…
Ölel a tél…)

 Halld meg szavam,

ködben táncoló gyertyaláng.

Halld meg szavam,

máglyán ropogó faág.

Halljátok szavam,

kiket parázson ringattak.

Halljátok szavam,

elnémult igazak!

Egy percet se félj,

hogy mi lesz,

ha majd nem látunk:

a sötétben a bizalom

lesz világunk.

Körbe-körbe megyünk,

de nem lesz soha

kétszer ugyanúgy.

A példa lángra gyújt,

ha érdek nélkül emel

sebzett lelket.

Az őrjöngő káoszban

az elme rendje

teremt védelmet.

Bármily mély is a gödör,

a remény bármily fakó,

a láng felfelé tör,

a szikra égből való.

Ha napból kortyol

hű fohászod,

jöhet bármi.

A fényt nem lehet

börtönbe zárni.