És egyre nyomja vállad
a teremtés koronája,
hogy láttad a világot,
égtél már és szedtél virágot …
Hitted már és vallottad is,
hogy emberként embernek maradni…
És láttál sok csodát,
nyertél már csatát
és szerettél. Őszintén. Tisztán.
És esőben is mosolyogtál;
mégis nyomja vállad
a teremtés koronája,
hogy ember vagy és több annál:
A név mögött isteni ideál.
Az ember nem való padlóra,
s bár a földön van dolga,
szolga addig, míg vágyainak foglya.
Szabad akkor lesz, ha önmagától marad,
de nem önmagáért.
Vértje elszántságból kovácsolt,
kardját edzette száz miért,
s minden tett szívdobbanás,
kong az üllőn, pattintja a régit,
és ha tisztán cseng, felér az égig.
Nem maradhatsz végig.
Üzenni kell, hogy van még ember,
kinek szívébe villám oltott életet.
Nézz magadba, halld az éneket.
Viharok vetnek tajtékot az emberben,
becsapódások közepette csiszolt drágakő lelke,
csak az lesz erős, aki a földön, ha kellett, szenvedett,
ők látják meg hanyatt az égbolton a lényeget,
remény csillag odafent, újra s újra, visszahív a végtelen.
Szerzők: Dobos László, Ivanics-Wagner Alma, Ivanics Márk István