Hónap: 2025. szeptember

Fehér égen repül a nyár,
levél árnya növekszik,
majd kis teste
az est küszöbén koppan.
Eremben folyó napsugár
melengeti lelkem is,
bár settenkedik
a kobold ősz nyomomban.

Hajnalszellő hűsd le fejem,
szívem forró és eleven,
szikrából lett lángparipám
fűtik parázs ideák.
Lehet hosszabb éjszaka,
mi kétségbe von harmóniát,
a bennünk csírázó jövővel
tartozunk neked világ!

A csillagok is keringenek,
szabad táncot lejtenek
a fenti-benti égen:
a rend győz a sötétségen.
Ember, ne féltsd,
hogy átalakul,
ajánld önként áldozatul,
minek sorsa, hogy égjen!

Kéz a kézben,
minden nap
és minden évben
felidézem otthonunk.
Pecsét a léten
a legszebb ígéret,
hogy tiszta szívből
hozzád tartozunk.

S mondd, ősz hogy volna dicsőbb,
mint elővenni bort, búzamagot,
s látni évszakot annak, ami?
A kinti világra, mi anyagi,
ráborul a ködlepel,
s a fényt kereső ünnepel:
hosszabb az éj,
ami él, alszik,
de ébred az ember.
Dionüszosz, oldd fel a fátylat,
melyet a nyári ég szemünkre lehel!
Váljon füstté a látszat,
tisztuljon a beszéd,
mert most ismét fellobog,
ablakunkon bekopog
az avarzörgető,
iszapkavaró
Miért?
És milyen magot vetsz el?
Kicsi mag, búza mag,
körforgás gyermeke,
benned szunnyad az ősi derű.
Nincs jó mag és rossz mag,
csak jó szándék és időszerű.
Ügyelj, vándor,
hogy benned a mag
jó földbe hulljon,
takard be emlékeiddel,
és el ne felejtsd:
öntözd, éltesd lelkesedéssel!

„Élni akarok.
Élni akarok végre.”
Akaratomból sok seb eredt,
mint orkán szelt ketté ingoványt.
Végül mind kiderült,
s ma virul.
Csak én meredek magam elé,
hogy mit tettem.
Éget a múlt, és én ragaszkodom.
El fog száradni a bú virága,
s helyébe rigódal röppen?
Szökken az idő,
elszáll fölöttem.
Nézem, ahogy másokat
átvakít a fény,
lobog bennük a győzelem.
A hamu alatt
nekem méltóságom maradt.
Azt lehellem, óvom,
ez nem sérülhet.
Csak légy az éber csend,
más nem kell,
és lesz igazság és lesz rend.
Védd az ártatlant,
hiba ne essen meg kétszer.
Kényszer többé nem terem,
a jelen az egyetlen:
itt vagyok,
itt maradok,
Carpe diem!