Ezt a verset újfent a két ikercsillaggal írtuk (érik a közös kötet!), mégpedig a Filo-Pont Győr égisze alatt futó VersZengetők inspirációjára, ott helyben, a február 2-án tartott Verslabirintus című műsoruk alatt. Utólag is hatalmas köszönet a szervezőknek!
Lám serceg a toll hegye még…
Már ébred a köd körülöttem.
Az alku lejárt, mit kötöttem,
új születés csak vég.
Jöjj, úttalan út szava hív,
nézzük csak meg azt a világot,
és szívembe rejtem a lángot,
vándorok himnusza ring,
ősatyám letekint,
oly távol, majd közel,
felemel, átölel,
higanyból aranyat,
sok izzó parazsat
lobbantó őserő,
sárba hullt drágakő:
együtt csillagzat.
Gyémánt, ami sárba ragadt.
Barlangba zárt belső fény,
ami nem múlik.
Pillanatok, amik mélyebbre égnek,
mint a neuronokban futó impulzus,
éterben tovább élt életem is élem.
A változásban jár,
meghajol a tudás kapuiban.
Egyre több s nem tartja meg magának.
Halhatatlansága önzetlenség,
amit nem számlál s,
számon nem kér.
Olyan kevés, amit kaptunk.
Röpke pillanat a felfogható időben.
Majd újra jönni kell.
Látja a végtelent, csillagok között mását.
Lelkében érzi az anyagtalan tűz lángját,
kívánja az eget, űzi a honvágy.
És látod a világot
a halhatatlan virágot,
ahogy saját szemed
becsap és elfed
belőle részeket,
Mert láttad már a Napot,
miként ragyogott,
és világok egész hadát
kell, hogy lásd…
lélektől lélekig a tudást.
Egy kérdés csak;
egy válasz.