Megtette
első lépteit az óra.
Az idő háló,
a tér a szoba.
Léhán hajlok
nyugovóra.
Az űrben a jelenet
alá fest egy zongora,
ott gitár peng,
talpamtól csókot
lopott a legó,
tanúm a csend.
Mítosz a rend,
ha zeng az ihlet,
leveszem cipőd,
és fel az inged,
függöny sóhajt
leánytitkot.
Lábujjhegyen
melléd siklok,
mert már odaát vár,
játszik lényed.
Csak suttogok,
hogy fel ne ébredj.
Lettél, ki nevetve szeret,
mert az élet hányt és vetett,
így sodort a karjaimba,
a cél ködös,
a szándék tiszta:
hogy elvigyük
az üzenetet.
Az elégnél
nincs elegebb.
Az elégnél
nincs elegebb.
Csak légy, aki vagy,
bárki lehetsz!
Lényegedből
úgysem engedsz,
te vándor mágus.
Légy légváras
vagy fagyiárus,
s a formán túl: ember.
Nem csak a kincs,
az egész batyud kell.