Ez otthonom.
Már nem vagyok kóbor,
ki a szélnek hódol.
Szívemben dobol az élet.
Ereimben bor,
lüktetnek a nyers évek.
Vártam a keletre,
áldoztam nyugatnak.
Zsákutca tompítás,
szerek nem nyugtatnak.
Meddő jövőre
nem építek várat.
Őszintén szerettél,
de eltelt egy század.
Nem kell dönteni,
semmi sem kényszer!
Egy álló óra is pontos
napjában kétszer.
Várt a ligetünk,
sehol a kulcsok.
Sokáig kutattuk,
mi lehet a kulcs ok,
hogy a tükör
két oldalán
ordít egymásnak
a faun és a lány.
Nincs tér, se idő,
csak hangulat-inga,
örökzöld, mámoros
nimfaun hinta,
fátyol rebbentő
szent pillanatok.
Köszönöm, hogy
válladról lepillanthatok
kacskaringó múltamra.
Fogtad kezem
a viharban is,
de most engedj utamra.
Baljós szelek jönnek,
elsodornák csönded,
miben lélegezni tudsz.
Idővel kiderül,
és nap süt,
és kirepül
a pillangó a bábból,
és tudni fogja,
merre menjen,
nem akárhol
rebben fel a szellem,
és békében
lesz majd
minden rendben.
És látni fogom
a kacsintást
fénylő szemedben.