Egy csepp eső
koppant nagyot,
s gond-örvényből
feloldozott.
Zúg a törvény,
sodró áram,
csillapítja
heves lázam:
örökségem
ne gyalázzam!
Lássam meg,
mi szemenszúr,
kopogtat
a tükrön túl.
Vár az ösvény,
s a magunkfajta
álomittas
mesék rabja.
Ég a vágy,
az ég hiánya,
lángokban áll
mindhiába,
míg ellenállunk
makacsul,
s szívünk
búcsúzni tanul.
De megújulva
szakadatlan,
visszatérünk
szabadabban.
Törött kardként
sok darabban,
ég alatti
izzó katlan
régi-
lemeztelenít,
összeolvaszt
s nemesít.
Tudva, hogy
most mennyit érek,
ígérem, hogy
visszatérek,
és nem is leszek
egyedül.
Fohászunk
egybevegyül,
míg sivatagban
róva utad
megcirógat
egy fordulat,
s ránk zúdul
sok perzselő,
kószahírnök
csepp eső.
Wagner Alma versei