Egyedül rovom
magam megint.
A hűs sikátor szele
vészjóslón meglegyint.
Szedem a lábam,
ismét alászálltan
nem való
e lázadó szív
utcára, mert
megvan az ára
konok romok közt
botorkálni egyedül.
Kinőttem már ebből.
Tanács híján
erjed lelkemben
pár felszakadt lelet.
Mégis ki vagyok
én neked?
Futóbolond?
Futó kaland?
Százszor becsapott,
huzatos vakablak?
Partra vetett
jutalomfalat?
Nem kell semmi,
csak hadd adjak!
És nincs az az isten,
hogy nemet mondjak,
ha arra kérsz,
hogy maradjak.
De ahogy tisztul a seb,
tisztul a kép.
Nem kóros eset,
mi karmol belül.
És lassan látni merem,
hogy mit benned keresek –
a társat, ki megbecsül,
ki minden kudarcomnál
bíztat, s remél,
ki engem választ,
s kinek hangja
ringatón zenél,
sosem vált el tőlem.
A tükör másik oldalán
engem álmodva
figyel, óv, bennem él.
De a legszebb,
hogy tudom,
a szélmalom,
mivel küzdök,
fals oltalom.
S te éppúgy küzdesz,
hogy a sok árny,
mi körülvesz,
békévé oldódjon
a csöndben.
És akkor majd
meglátjuk egymást
a tükörben.