Hónap: 2020. október

 Megbocsátottál.

Pedig nem vétettem.

Elbocsájtottál.

Pedig csak egy jövőt

képzeltem,

miben mindkettőnknek

helyünk lehet.

Miben saját képünkre

festjük az eget.

Vess számot, kedves,

amiért elszöktem.

Más vasat emelsz,

mikor a hajnal

evilágba zökken.

Az én fémem,

hogy nem félem

az árnyak kapuját.

Kibeleztem, felnyársaltam

a vádak vakuját.

Nem érdekel,

milyen hatást keltek,

milyen pillantást váltok

azokkal, kik remegnek,

ha tükörbe néznek.

Vajúdni segítek,

hogy kijöjjön a méreg,

mi nyomja lelketek.

Sötét a rengeteg.

Még bennem is akad,

pedig dühöng az akarat,

hogy hátam mögött

hagyjam a falat,

mibe fejem verem.

Végre pirkad.

A terem

oltárzenéje lágyan

nyugtatja szíved.

Talán észreveszed,

hogy eltűnt

féltve óvott kincsed.

Talán megkeresel.

De nem ebben bízok,

hanem hogy nem vész el,

mi összeköt minket

akkor sem,

ha elragad az ihlet,

mire rendeltettem.

A kulcs kezedben:

epedve, szenvedéllyel

vár titkos ligetem.

Ki vagy te, ifjú szamuráj?

Kardod leeresztened

nem volt muszáj,

mégis megtetted.

Bizalmad miért

épp belém helyezted,

ki úgy szúrtalak hátba,

hogy teljes titokban

menteni próbaltalak –

hiába.

Már nem vagyok kába.

Látom a képet,

mit felfestettek évek,

mit végig táncoltál.

Minden józan neked.

Józan a hajnal,

és az áldozati oltár,

mire magad vetetted.

Nem szólok most.

Megérdemled a csendet.

Az én viharom

torz zörej fülednek.

De mi van, ha pont

szavam volna a vigasz,

gyógyír sebedre?

Kétely mérgez,

míg vergődöm

a választ keresve.

Szemedbe nézek.

Oly szenvedés ül benne,

mit jól értek,

pedig fel nem érhet hozzád

az a hamis oktáv,

mit hattyúdalnak nevezek.

De tekinteted testvéri,

s oly meleg,

mit el nem viselek.

Inkább kövezz meg!

Ölelésed éget.

Még nem ér véget

történetünk.

Görcsfonatban,

de egy helyre megyünk.

És tudom, csontomig tudom,

hogy egyszer

oldódni fog,

hogy egyszer

megbocsájtasz,

és akkor lehetek neked,

mi lennem kell:

testvéri támasz.

Lassan furdulok.

Kormányom rozsdás, fakó

emlék már csupán.

De nem csorbult, tisztán zeng

a dal hajóm basszusán.

A napba tartok.

Szirének kísérnek lent,

tengerem alatt.

A víz gyermeke vagyok,

még nem értett pillanat.

Útnak indultam,

pedig minden vágyam, hogy

befogadjatok.

Igaz, nincs mit vesztenem,

mert minden nap meghalok.

Kóbor lovagként

vesd rám az első követ,

te kis boszorkány.

Megbabonáztál csontig,

mint néma orkán.

De egy vagy velem.

Szemem azokra vetem,

kiknek jobban fáj.

Mert oly sok a száműzött,

kinek most kell egy király.

Tán botladozva,

mégis rendületlenül

viselem kardom.

Velem, vagy ellenem vagy.

De kieresztem hangom.

Anyánk az égben!

Átkelünk a réven.

Felneveltek hideg évek.

Nem vagyunk nyűg, 

csak az út szűk.

Fogd meg a kezünk,

egy helyre megyünk.

Mi terhet cipelsz,

már közös terhünk.

Látod-e a fényt,

mi körbe jár?

Mit álmodni mersz,

az a határ.

Anyánk az égben!

Gyermeked rég ébren.

Nem verhet át a hamis gát.

Egyek vagyunk,

égi család.

Anyánk az égben!

Sosem hagysz kétségben.

Vad bíbor láng borul ránk.

Hol kinevetnek,

az új hazánk.

Foglald el helyed,

mert más teszi meg,

jó okkal vagy itt,

ezt sose feledd.

Iszapból gyúrtak,

de szíved ég,

maradhatsz árnyék,

de nem elég.

Látod-e a fényt,

mi körbejár?

Mit álmodni mersz,

az a határ.

Névtelen korok

hőse vagy, édes tenorom.

Sebtiben leoldom

nehéz páncélod,

hogy felölthesd pán-célod,

mert most új küzdelem

vár terád.

Itt nem elég,

hogy betéve zenged

kötelességed himnuszát.

Járatlan utakon

vetették meg

parázsparketted.

Táncolj, fiú,

különben megégeted magad,

s ha figyelmed lankad,

lábad sárba ragad.

Ingoványos talaj ez,

merre ágyad megvetetted.

Nem elég, hogy

minden tetted

fedhetetlen,

légy nyílt szívű,

így lehetsz

sebezhetetlen.

Várnak még rád

hajnalok és alkonyok,

eszméletükre virradnak

zsenge harcosok,

kiket riogatnak

azok a démonok,

kiket már megszelídítettél.

Légy a szikra,

mit feltüzel a zord tél,

mert most jött el

a te időd.

Éltél már sok

szűkös esztendőt,

fejed lágya benőtt,

így lehetsz az a felnőtt,

ki örök gyermek,

mert megtanultad

a lényeget:

a szabadság mindünké,

s ki elég bátor,

hogy elragadja a mámor,

de elég józan,

mikor céloz,

az lehet az a hérosz,

ki kívülről tán törékeny,

de a látszat

csalfa holdudvara mögött

olthatatlan, izzó,

táncoló láng a sötétben.

 Nem vagyok fényevő.

Nem vagyok lágyszár.

Nem vagyok

széltől védendő nádszál.

Nem vagyok kétszikű,

és nem vagyok kétszínű,

csak sokat billen a mérleg,

mielőtt döntök,

mi orvosság vagy méreg.

Nem vagyok rabló,

mert sok kincs hullott ölembe

attól, ki eltaszíttatott,

mikor még ölelne.

Nem vagyok gyenge,

ha ki is rázza lelkem karod.

Apám kalóz vére,

a hold rejtett oldala vagyok.

Célodhoz nincsen sok közöm,

néma szirénként

utad hullámtöröm,

míg szükségét érzed.

De vagyok reményed,

ha erőd megcsappan.

Utolsó korty rum a poharadban,

és vagyok, ki már

tegnap megmondta.

De elmondom újra,

és újra,

és újra,

hogy semmi sem kényszer.

Szabad vagy.

Hatalmad van,

mit kovácsolhatsz

kézzel,

szívvel,

ésszel,

és még e világban is

tisztává éghetsz –

legalább hétszer.

Jöjjön egy új mantra.

Tiszta lappal kezdek.

Számot vetek, hogy

kiről szólnak a versek:

árnyékomról, minek

nincsen hatalma,

vagy a jövőmről,

mi egy bölcsebb alma,

s arról a fáról

épp kezedbe esett.

Eleget ért már.

Vagyis sosem eleget.

De ideje, hogy kézbe vedd,

ideje, hogy tollat ragadj,

mielőtt eléget az ihlet,

mi váratlan beléd fagy,

pedig már kaparja torkod.

Tiszteld erényeid

ahelyett, hogy kioltod,

csak mert a kor

fittyet vagy követ

hány rá.

Erőd örök,

s épp oly érték,

pont mikor senki

nem várná,

hogy a kört megtöröd.

Ez valóban tiéd,

s életről életre

örökölöd.

Fogd hát tollad!

Nem kell radír.

Tudom, hogy riaszt

a tiszta papír.

De hidd el, 

szomjazza a tintát,

hogy magába igya

a legkisebb szikrát,

mi megcsillan

ebben a lelkedben.

Csak lendülettel!

Csak csendben.

Csak egy keveset.

Ne a tökéleteset akard…

Csak épp eleget.

 Mikor fellegek gyűlnek,

mindenki védi falait.

Én téged hívlak asztalomhoz,

rettegett Tizenharmadik.

Te légy kocsihajtóm,

mert nincs, kiben

jobban bíznék,

mint kinek nem ismeretlen

veríték és ínség,

csak mert te vagy,

ki megtöri a földi rendet,

mi oly kedves

a méla embereknek.

Frissnek és bomlasztónak

egyszerre teremtettek,

hogy vezetője légy

a meg nem értetteknek,

névtelen hősnek,

két hang közt a csendnek,

láthatatlan őssejtnek,

hogy árnyéka légy szenteknek,

és mégse tartod markod.

De én ismerem rangod,

rád emelem most kupám

azok után, hogy

annyiszor vetted már ki

remegő kezemből,

mit világomnak hittem.

Te nincstelen isten!

Te hordóban élő,

vegán pogány!

Néked ajánlom

mindenem:

sovány és profán

áldozatom,

néked ajánlom

még nyegle dalom,

néked ajánlom

lámpalázam és zavarom,

mert tudom, mit

leginkább titkolunk

szégyentől marva,

kincs neked az,

s elviszed, 

semmit megtagadva,

hogy a hamvakból

birodalmat építs.

Te, kinek a szitok is dics,

fogadd áldozatom,

hogy termékeny talaja

legyen tervednek

káosz és viszály.

És felharsanjon

végre végváramban:

Meghalt a király.

Éljen a király!