Hónap: 2020. augusztus

Mióta ismerlek,

nem zavar, ha bőrig ázom.

Félelem és fagy

nem hatol át ruhámon,

mert fűt, mit

hinni sem reméltem.

Eddig.

Hogy kővéváltak

egyszer csak

páncélukat levedlik.

Hogy kezet nyújt,

kinek nem áll érdekében.

Hogy lehet hinni

elfeledett erényben.

Hogy van, ki akkor is

tartja érted hátát,

ha ki ismer, rég

meghátrált.

Sokszor elhittem,

mit a vásznon láttam,

álmaimon lépkedtem,

majd eltanyáltam.

Inkább legyek whiskey,

mit hosszan érleltek.

Nagy szavak helyett

sok kisebb tett.

Inkább legyek mécses,

kis lánggal égő,

mint hamis izzó,

minek fénye sértő,

és meztelenre vetkőztet

koraszülött álmot.

Fogadd el a fényt, 

én is kaptam a lángot.

S bár még nem látom,

ki vagy,

lépj rá utadra!

Bízz a jövőben,

és vigyázz magadra!

 Lassítva fordul,

a kockás ingem levetem.

Megosztom és uralom

minden egyes szellemem.

Hóhér vagyok,

és még én akasztok.

Enyém a gyeplő,

át nem adhatom,

mert nem bírná el

költő alkatom.

Csak bámulom

a rohanó felhőket,

ahogy nyúlnak csápjai

a mostoha ősznek,

ahogy szaggatva közelít

lomha talpon járva,

s bárhová bújnék,

úgyis megtalálna.

Fény és árnyék

kontrasztja még tán

sose volt ily éles.

A borotvaél

egyre szűkül,

és én vagyok a vétkes.

Ékes bizonyíték

lehet egy rossz lelet.

Nem tudsz semmiről,

én akartam így.

Nem hiányzik neked

egy határozott idejű frigy.

Arcodra kedvenc

kandúrmosolyom terül,

míg a perc kolibrije

hátrafelé repül.

Nyelvem hegyén

hintázik a tény,

mit most inkább

az ágyunk alá rejtek.

Ketten vagyunk egyek.

Te légy a gondtalan öröm,

mert már megszoktam,

hogy én vagyok,

ki ismerem ördögöm,

és két végén égetem.

Köpök rád, félelem!

Ha jön az özönvíz

vagy tűz marka

kaparintana meg,

kacagok akkorát,

hogy a föld is megremeg,

és tudom, ha

megtalálnának

pár száz év múlva,

ott lelnének téged is,

leletkezem fogva.

Vízesés veled

ez a belülről rév,

kívülről szilaj élet.

Folyama tisztít,

fátyla eltakar,

hegyezve nyílélet,

mi démonainkhoz kell.

 A faun táncol,

mert nimfa énekel.

Gyors, gyors, lassú,

izzik a padló

keringőnk alatt.

Mint évek, telnek hetek,

elhullt az illúzió,

a lényeg maradt.

Egy örök fesztivál

szívünkbe költözött,

ahogy itt sétáltunk

leendő emlékek között.

Mikrokozmosz percek

dobbanó jelentéssel

gyűltek körénk,

mert olyan tűz

körül lenni jó,

minek lángja szabad,

de éppoly átható,

ha nem is azonnal

veszed észre,

hogy már füledbe mászott,

s felvitt az égbe.

Lazíts, ifjú Pán!

Álmaid még terhesek tán

önnön elvárásaiddal,

de már nem

ejtenek csapdába.

Összeadhat minket

Elvis, a punk apáca,

akkor is szabad maradsz,

mert a játék nem az a harc,

ahol alulmaradsz.

És senki nem veheti el

szemed melegét.

Kockás takaród

óvó menedék.

Tisztító lángja

felemel és beburkol,

mert tudom, mit a tűz előtt fogadtam,

örökre,

és nem csak rólunk szól.

 Előttem már sokan

botladoztak köddel ölelt úton.

Engem nem rémiszt meg,

ha megesik, hogy árokba bukom.

Néha övez botrány,

de higgy nekem: soha nem élvezem.

Olykor tűzbe nyúlok,

egyszer repülök, néha vétkezem.

Vigasz magam előtt,

hogy talán nem is való hiába,

tanulok más bőrén,

és egyszer majd nem lépek hibába.

Mert a medvecsapda

régóta figyeg csonka lábamon,

s még titkon remélem,

ha meg nem gyógyul, amputálhatom.

De menni, égni kell,

és a teher lehet útravaló.

Lassan oszlik a bú,

lassan nyílt tengerre ér a hajó,

s a kalóz legénység

szíve eggyé ég, mert alábecsült

minket már mindenki,

ki álmában halt, s kit kényelem szült.

Csócsálta már magány

csendre, békére süket fülemet.

Jöjjön egy új lemez,

legtöbb vágyam lemeztelenedett,

és a kacér szirén

végre rájöhet, hogy inkább múzsa,

ha elég kitartó,

s határai gerincét meghúzza.

Nem vagyok medúza,

hogy a szívedet kővé dermesszem.

Elhagyom szigetem,

mert elvonulnék, de nem tehetem.

Nem vagyok egyedül,

de senki nem teszi meg helyettem.

A lánc része vagyok,

szálka vagyok a közös keresztben.

 J-hez

Micsoda nyár volt!
Magamra öltöttem
a magány köpenyét,
és csak néztem, űztem
a tűz körül táncoló
árnyékok léptét.