Kívülről furcsa lehet,
hogy ez a sok gyerek
hogy lehet ennyire… egész.
Együtt bármire kész
ez a sok lökött,
kiket megrágott az élet,
azután kiköpött.
Szinte felnőttek már.
Pedig nem sok idő telt,
mióta ez a pár suhanc
egymás tükrében
magára lelt.
És azonnal túl is nőtt
rajtunk víziónk.
Egy célt szolgál
józan eszünk
és intuíciónk.
Közös a fogkefe
és közös a bögre,
munkánk gyümölcse
és hangtalan böjtje.
Sok műnek vagyunk
már most alkotója,
pedig mind más istennek
vagyunk helytartója.
Összeállt erőinből az erőd,
mint egy erdő,
ami oly forrás köré nőtt,
minek vizét védeni kell,
mint egy magot,
minek kell még kis idő,
mielőtt kikel.
Itt lehetsz bátor,
mert véd az inkubátor,
de ne felejtsd el,
hogy az álmunk,
hogy ezt a képet
oly vidékre vigyük el,
hol nincsenek színek,
ahol nincs bizalom
hol öncélúak a rímek,
és önkényes a hatalom,
mert nem hunyhatunk szemet afelett,
hogy mi bennünk van,
érték lehet.
Hisz már sokszor kiderült,
hogy mi démon volt számunkra,
a falka életében
épp az volt a megoldás kulcsa.
Nővérem
Szívemből meredő
rozsdás szögek
szálltak most inamba.
Itt az idő,
hogy én verjek be egyet,
mikor inkább vigaszra
hajlanék, s nem kibasznék
veled, kinek az eszmék
fontosabbak, mint
bármilyen mentség.
Ó, ha belém látnál!
Ó, ha beléd látnék!
Talán nem lennék ellenség,
legfeljebb eszköz,
s nem lennénk többé
láncolva cölöphöz,
mit most úgy hívunk,
idő és tér.
Elmentél.
Fájdalmad éget.
Pedig most azt hiszed,
nem ismerlek téged,
de tévedsz.
Ismerlek, mint magamat.
Ismerlek, mint felhúzott falat,
mint csonthéjban váró,
alvó, sziporkázó gyermeket.
Megrendült, volt-nincs bizalmad,
akadályt nem ismerő akarat
nem ismeretlen nekem.
S ha addig élek is,
bizonyítom, hogy méltó
helyen nyugszanak titkaid
óvó kezemben.
Fejest
Nem kérdés, mit akarok.
Ha ismernék szívem,
bólogatnának a nagyok,
de most be kell érnem
bizalommal és szelíd közönnyel,
mert mind tudjuk,
hiába bizonygatnánk foggal-körömmel,
egy ügyvédünk van csak: az idő.
Ő igazolja, mi ábránd s mi előrevivő.
Akkor is, ha sorsunk meg vagyon írva,
s fentről már tisztán látszik életünk hídja,
mely kis kuckónkból
a láthatatlanba visz.
Igen. Még ködben ülök,
de tisztul a kép bennem,
és már látszik az Akropolisz
hibákra fogékony szívemben.
De belefáradtam, hogy csak várjak,
teret engedni az egyetlen hibának,
hogy nem merek lépni, mikor lépni kell,
rettegni attól, hogy a siker
nem karikacsapásra jön.
Jöjj hát kétely, jöjj hát közöny!
Kinőttem börtönöd.
Az egyetlen örömöd,
mi sakkban tartott,
a kényelem –
csak illúzió-selyem.
De már nem vagyok hernyó.
Nem vagyok báb,
nem kell a béklyó,
hogy megbénítson a félelem,
hogy röppályámnak talán
nem adtok igazat.
Csókolj meg, múzsa,
mert ma áttöröm a papírfalat.