Hónap: 2020. június

Lóg az eső,
meg a jövő lába.
A hazaút flessében
még simogatlak révülten,
esetlen.
Felkérlek egy táncra,
hacsak nem riaszt,
hogy nadrágot hordok
némely esetben.
Szemed hirtelen
komolyra vált,
suttogsz magadnak
korai szavakat.
Pattintok egy tréfát,
hogy a szikra ne eméssze fel
szívemben az epedő,
koravén madarat.
Arcon csap elemi erő,
ahogy kiteríted lapod.
Miért oly meglepő,
hogy egy másik életben
ugyanazt a leckét kapod?
Én is hordozok még
tehetetlen rímeket,
hogy a csendben
ne legyek magányos.
Nos, most azon igyekszem,
hogy tisztítsam az eget,
mert a füst a szememben
már nem igazságos.
Engem vár a zárda,
míg a gyógyírt keresem.
Te bújj reverendába,
hogy a gyász rád se
csapjon le hirtelen.
Az eső úton van,
ha sürgeted, ha nem,
és sosem késik.
Mágiája átható
kóbormacskaszem,
hogy felhőszakadjon
a betanult tévhit.

Fülledt és züllött
utakon nyilván gyalog
lettem tök baljós.
Kell a farkasbőr,
és bocsi, hogy nem vagyok
kétdimenziós.
Most kell a dráma?
Legyek elérhetetlen
dáma, te drága?
Sérthetetlenül,
ugyanazt a monoton
strófát mantrázva
kibelezhetném
elvem, mit sok seben át
vérrel szereztem.
Nem volt és nem lesz
köztünk olyan, mit szívem
meggyónna versben.
Kételyt lélegez
ki merni képtelen, de
ki bölcs, az keres.
Látom, ki vagy bent,
és hidd el, francnak sem kell
a tökéletes.
Elidőzünk pár
marcangoló kérdésen –
ez a védjegyem.
Nem állítottam,
hogy könnyű színre vinni
ficam-életem.
De ígérhetem,
ha kitart a türelmed,
nem lesz több játszma,
és ez a nimfa
majd játszva vezet tiszta,
szép alvilágba.

Borostyánba zárt
analóg percek várnak
ezüstoldatot,
hogy lehessenek
majd örökkön örökké
halhatatlanok.
Napfénymosolyok
és egy grimasz fűszere
kacsint kortalan.
Űzött napokon
lángként emlékeztető
ezüstfonalam.
Ködből derengő
kis lidércfény, pislogva
a múltba repít,
s szelíd kezével
mostoha emlékekre
szép fátylat terít.

Megbűvölt éjjel
lopva nimfákat néztem –
épp fésülködtek.
Rendet teremtve,
cinkosan szólva csengett
sok pajkos öltet.
Túl sok volt a bor,
mi kiszakított komor
hétköznapomból,
de nem volt elég,
hogy feledjem a zenét,
épp teliholdkor.
Feltámadt porból
pár elhamvasztott emlék:
tüzesek, lágyak.
Sok illanó kép,
pillák, faunok, szendén
rebbenő szárnyak.
Róva utcákat
várom, hogy leperegjen
minden homokszem,
s kockafordultán
tán felégetem bábom,
a csigaházat.

Kérned sem kellett,
beálltunk vígan,
mert így van rendjén.
Tiéd a kardom,
tiéd az íjam,
meg az én fejszém.
Mélyre merültünk
alvilágunkba
azon az estén.
Felét ismerem
feleannyira,
pedig szeretném.
Nem sértünk törvényt,
mert törvényszerű:
megtörténhetett,
így meg is történt.
Láb alá kaptuk
a titkos ösvényt.
Ha elsodródunk,
gondolatotok
akkor is enyém,
mert szövetségünk
örök, s erősebb,
mint bármilyen fém.
Se tér, se idő,
se férfi, se nő
nem állhat közénk.
Sors pókfonala
szőtt láthatatlan
szerződést körénk.
Mi itt történik,
az itt is marad,
vajúdásunkon
átvezet az ész,
ölel szeretet,
tüzel akarat.
Jégben némán áll,
tűzön átsétál
komoly, szép fiad.
Éjjel sem riad,
őrségben vigad,
mert a legrosszabb,
ha fává válna,
minek mozogni,
esni kelni kell.
Álmomban csend van.
Már nem harcolunk
az elemekkel.
Bátyánk a vihar,
nővérünk a szél,
nénénk a tenger.
Tanítónk a tél,
cinkosunk a nyár,
titkot súg az éj,
esély a reggel.
S ha felvirradna,
hogy magához hív
a labirintus,
fogjuk a kezed,
leszünk a fonal,
míg az új ciklus
méltó véget ér.
Öleld kebledre
páni félelmed,
mint bizonyságot,
hogy a zord ösvény
titokban fehér.
A próba végén
nincs választásunk:
két él, de egy cél,
tartjuk a hátunk.
Részünk a sötét,
de győzhet a fény,
és a kezedben
fáklyává válunk.

Ölelj át szellő,
vidd el a bánatom.
Vidd el haragom,
ha van benned irgalom.
Kietlen tájakon
otthonra leltem már.
Múltam romjain
széles a láthatár.

Szórd szerteszét
tettem hamvait:
a megbánás tán kikelti
szándékom magvait.
Karolj belém Hádész,
ragadj most magaddal,
mielőtt gáncsolnám,
ki építeni akar.

Megvan az ideje,
s helye a káosznak,
de addig őrzöm,
kik békésen álmodnak.
Engem úgyis kísért
s éberen tart nappal,
kit álmomban megöltem
fuldokló iszonyattal.

Jöjjön most hát,
minek jönnie kell.
Nyílt lapokkal,
mosott kezekkel
hajtom fejem öledbe.
Nyilammal védem,
ki utadon a célhoz
vétlen követne.

Irigylem és szeretem,
ki érzi az illatod.
Kapni már nem, de adni
még oly sokat adhatok.
Ölelj át szellő,
vidd el a kétségem,
hadd lássam én is
a táncot az égen!

Hadd lássam, kik bátran
néztek a végzet szemébe,
s növesztettek szárnyat
vágyaikért cserébe.
Fogadj magadhoz,
hisz mi egyszer porrá égett,
még ott is megkegyelmez,
visszatér az élet.