Hónap: 2020. május

Látom magam,
kopott szavam
lepergett, mint az eső.
Voltam hajdan
sivatagban
célt sóvárgó dögevő.
Várt az égbolt,
de kirabolt
engem már, hogy elhagytál.
Áporodott,
elhanyagolt
múltam függő cérnaszál.
Elpengetem
rendszertelen
dalom, így tiltakozom.
Alighanem
veszett lelkem,
mert már nem csüng szavadon.
Csak portyázok,
mint a bárdok,
két hang közt a csend vagyok.
Ha rám szálltok,
kóbor átkok –
sárkányokkal szánthatok.

S mondd, ki lenne oly bölcs,
hogy uralkodni merjen
élet és halál felett?
Csak az égiek tudják,
ki mire rendeltetett.
Ki sejtheti, milyen talentumot
rejtenek a rongyok?
Egy biztos: ki békére vágyik,
az érdemel szobrot.
A zsarnok szemében
veszélyes, ki népszerű.
A vér íze kinek édes,
kinek keserű.
Én teszem, mit tennem kell,
mit a becsület követel.
Ha kell, ölök sebesen,
megosztom takaróm,
felezem kenyerem.
Elég a lég tüdőmben,
enyém a légió hite,
kiknek a harc híre
gyógyír a sebeire.
Enyém két erős karom,
de érted röpül a bárd.
A te dolgod, hogy harcunk
megideologizáld.
Hív a dicsőség, felharsan a jel,
mit életünkben teszünk,
a túlvilágon visszhangot ver.
Tartsd a sort és maradj velem!
Ma eldől sorsunk
ezen átkozott helyen.
Kívánj erőt, s erényt!
Már várnak, kik szeretnek.
Ha még élsz, úgy van terve,
s van humora az isteneknek.
Közel a diadal,
a hajnal alkonyba hajlott.
Sok az ismerős tetem,
de még több,
ki forgatja a kardot.
Győzelmünk fényes,
jövőnk izzik reménnyel,
épp mint a ló, mi ott vágtat
lángoló sörénnyel.
Megcselekedtük, mit megkövetelt.
Add ki a békénk, a megérdemelt
mélykék eget, az otthon illatát,
a szabadságlevelet.
Arra visz e kóbor út,
merre vívnak háborút,
de az én utam
hazavezet.
Kérded, miért vonz az eke
egy hajdan volt hadvezért?
A port könnyebb lemosni,
mint a vért.
Mind küzdöttünk egy álomért,
mi oly törékeny volt, hogy róla
csak suttogni lehetett.
Ma már életerős, jár e gyermek.
Te látod a szívem, császárom.
Tudod, merre húz.
Légy még apánk, ne búcsúzz!
A lemondás szava fanyar ízt hoz.
A szolgálat szele megacéloz:
maradok eszközöd,
hangod, szemed, arcod,
éltetem az álmod,
emelem a pajzsot,
leszek, ha kéred
politikus és harcos,
mert mi a rajnak jó,
a méhnek is hasznos.

* avagy a slam a lélek tükre

Nem hagy nyugodni egy érzet,
hogy miket meséltek, megtörténtek.
Addig feszítettük a húrt,
táncoltunk pengeélen,
hogy viszonyunk más lényekkel
lepkeszárny-törékeny.
Már amelyik él,
s nem végezte máglyán
vagy terítéken.
Ha kapnék még egy esélyt,
engedélyt kérnék,
mielőtt hátára ülök,
hogy begyógyítsam sebét,
mit becsvágyunk ütött.
Tapad a kezünkhöz
megannyi kiontott élet,
pedig lovunk nélkül
csak részei vagyunk az egésznek.
Tudja ezt megannyi lélek,
kinek szárnyát szegte egy kísérlet.
Álmomban még kísértenek
kentaur-emlékek.
Ahogy a szél a hajamba kap,
érzem lábam alatt a talajt,
torz testem szilárd alap,
hogy zenévé bűvöljem a zajt.
A csillagok alatt
szívem százszor is megszakadt,
ha egy kicsi életet
felfaltak a kételyek.
De mikor egy ifjú üstökös
látta, mi a közös,
s tudott repülni szárnyak nélkül,
együtt kerestük a forrást,
küzdöttünk testvérül.
Sosem voltam oly tiszta, eleven.
Ehhez mérten mi a szerelem?
És miért nem elég nekünk az ég,
az őszinte és végtelen?
Miért mondja a ráció,
hogy szükséges operáció,
hogy állat-énem lenyessem?
Tisztul a lelked tükre,
ha még van is benne gerenda.
Hidd el, sebedben a tüske
csak az a keresztfa,
mit addig cipelsz,
míg megtagadod részed,
míg a halállal dacolva
vérét szívod az egésznek.
És csak tűr a természet,
hátha fia hazatér, felébred.
S míg be nem ismered,
hogy minden tetted
szövi a mesénket,
addig jussod illúzió,
átokverte fél-élet.

Aláfestő: https://youtu.be/_ngOPO2DNNs

Vihar után, bőrig ázva
gondolsz-e a halálra?
Hulló levélörvényben,
magasban, majd lent a mélyben
gyerekszívvel összegyűlünk.
Vidáman, de némán tűrünk,
sorsunk felől az ítélhet,
kit már megrágott az élet.
Világot megváltva
tagadhat a büszkeség,
de tudja minden árva,
hogy egy nap elragad,
felbomlik a szövetség.
Egy világban, mi csak a miénk,
mormolnánk sok titkos igét,
hogy porladjon, mi bomlasztó,
és kinyíljon a pinceajtó.
Ott az idő kizökken,
dal csendül az erdőnkben,
és a forrás látni enged,
mi rejlik mélyen, benned.
A világban, mit álmodtál,
csókolnám, mit titkolnál,
mert tudnám, miről szól a dal,
előbb kudarc, aztán diadal.
Együtt úsznánk bűvölten
napfényben és mézsörben,
s innen, hol lehet játszani,
csak ítélet ránthat ki.
A döntést klisé tükrözte,
úgyse illenénk össze,
higgyünk csak a példának:
a mérleg két végén
minden metszés képzelgés,
minden emlék káprázat.
Kik az ég útján járnának,
senki meg nem ingathat,
mert ők csupán két,
egymás nyomát követő
tengelycsillagzat.

Erre a dalra született: https://www.youtube.com/watch?v=NyZvWBFbIRw

Hamuszín, megfakult képek,
semmibe nyíló ajtók.